Ahogy az várható volt, a Nyugatéval szögesen ellentétes olvasatát adta a Krím félsziget bekebelezésének közel egyórás keddi beszédében Vlagyimir Putyin orosz elnök. Putyin szózata azonban elsősorban nem is az aktuális mondanivalója miatt figyelemreméltó, hanem a Szovjetunió megszűnése óta eltelt időszak értékelése és a jelenre, illetve a jövőre vonatkozó víziója miatt.
A jelenlegi olasz patthelyzet megítélésekor továbbra is sokan abból indulnak ki, hogy az olasz az eurózóna harmadik legnagyobb gazdasága, rengeteg tartalékkal és erőforrással, nem utolsó sorban EU-viszonylatban is tekintélyesnek számító ipari súllyal, valamint komoly alkalmazkodási képességgel. Valójában az olasz gazdaság mintegy tíz év óta (tehát a válságtól függetlenül) folyamatos lejtmenetben van, csak a piac erről sokáig ugyanúgy nem vett arányosan tudomást, miként hosszú ideig a görög gazdaság megalapozatlanságát, vagy az euró rendszerhibáit is ignorálta. Versenyképessége és termelékenysége csökkenő, a külpiacokon az elmúlt 10-15 évben az egyik legnagyobb globális piacvesztést szenvedte el. 2000-2008 között, amikor alapvetően „piaci béke” volt, olcsó volt a hitel, könnyű volt fejleszteni, az olasz gazdaság egésze csak évi 1 százalékos növekedésre volt képes. Ezzel ugyan elérte azt, hogy a korábban 120 százalékot is elérő államadósság 2008-ra már lement 104 százalékra, ám a válság éveiben ez nagyon gyorsan vissza is ugrott a korábbi 120-ra, idén pedig már a 130-at közelíti.
A múlt heti EU-csúcs talán legfontosabb tanulsága az volt, hogy Angela Merkel – egyelőre? – semmi szín alatt nem engedi elszigetelni David Cameront, és nem kíván a brit kiválásra ösztönözni. Majdnem biztos, hogy nem kis részt ezért is állították meg a vonatot pénteken, a brüsszeli pénzosztó EU-csúcson – amit ugyan formálisan a levezető elnök, Herman Van Rompuy tett, de aligha Merkel egyetértése nélkül -, mert az akkor prezentált kormányzati álláspontok fényében a brit pozíció lényegében kibékíthetetlennek tűnt a nagy többséggel. Ami viszont reális veszélyként vetítette előre a brit vétót, de legalábbis a brit bűnbakságot. Márpedig egy ilyen fejlemény távolabb mutató önmozgása nagyságrendekkel súlyosabb problémákat ígért - legalábbis bizonyos (például német) olvasatokban -, mint az, hogy halasztódik-e a megállapodás az új hét eves EU-keretköltségvetésről.
David Cameron egyszerűen olyan helyzetbe manőverezte magát már a csúcs előtt, hogy abból szinte nem látszott jó kiút. (Tanulságos volt figyelni arcát a csúcsot megelőző „családi fotó” készítésénél: talán a legfeszültebb volt mind között.) Dilemmája abból állt, hogy vagy kitart a drasztikus vágást követelő álláspontja mellett, de akkor jó eséllyel egyedül marad, és akár még Nagy-Britannia „leszalámizása” is beindulhat az EU-ból, vagy enged, de akkor otthon lehetetlenül el. Szóval vagy az EU-t veszíti el (máris), vagy az országot. Ezt ismerte fel Merkel, amikor – magányát enyhítendő – csatlakozott mellé lényegében ugyanolyan súlyú követeléssel, (30 milliárd eurós vágással, holott néhány nappal korábban még azt nyilatkozta, hogy valószínűleg sikerül majd áthidal „azt a néhány milliárdot”, ami az álláspontok között van). És e felismerés nyomvonalán haladt Van Rompuy, amikor még a részletekben elmérgesedő vita beindulása előtt felfüggesztette az ülést. (Egy apró zárójel: a másnapi nemzetközi sajtó visszatérően a tárgyalások „összeomlásáról” beszélt, aminek bizonyítéka szerintük, hogy az EU vezetői „két nap alatt sem tudtak” közös nevezőre jutni. Ezek az emberek egy jó címért egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt a kurta tényt, hogy az EU-huszonhetek nettó alig 5 órát tárgyaltak csúcs-keretek között. Végül is csütörtökön egész nap mindenki csak Van Rompuy-jal találkozott kétoldalú alapon, a csúcs akkor még el sem kezdődött. Az esti plenáris alig egy órás volt, aztán péntek délig megint minden delegáció visszavonult az új papírt elemezni. Érdemi vita csak valamivel péntek 12 óra után kezdődött, amit alig 4 órára rá az ülés elnöke már fel is függesztett.)
Visszatérve a “brit kérdésre”: az eset láthatóan tágabb, és sokkal nagyobb jelentőségű politikai kontextusba helyezte a közvetlen pénzosztás kérdéskörét. Persze, fontos, hogy kinek hány milliárd jut, vagy mennyit fizet, még inkább az, hogy erről mielőbb szülessen megállapodás. De még fontosabb – német szempontból mindenképpen -, hogy miként alakul az európai integráció (és azon belül az euró) sorsa. A brit probléma elgennyedés ebbe kezdett túlságosan belefolyni, történetesen most a pénzosztó értekezleten keresztül.
Merkel és csapata jól látható elszánással halad egy mainál sokkal integráltabb Európai Uniós képlet felé, sokak szerint lényegében a német föderáció egyfajta európai szintű reprodukcióját célozva meg. És elég világosan látják azt is, hogy mindennek megvalósulásához milyen lehetséges lépések vezethetnek, élükön mindjárt a három hét múlva esedékes EU-csúcs döntéssel egy leendő európai egységes bankfelügyelet megteremtéséről. Mindennek folyamatába egy drámai szakítás Londonnal ma nem férne bele. Három hét múlva Cameron még mindenképpen kormányfője lesz a pénzpiacok menedzsmentje szempontjából egyáltalán nem lényegtelen szereplőnek számító brit királyságnak. És a bankfelügyelet megalkotása nem „eurózóna-döntés” lesz, hanem a mind a 27 tagország egyetértése kell hozzá.
Nem, nincs arról szó, hogy Merkel megszerette volna az EU-politikában többnyire mindenben fékező brit politikát. Még kevésbé annak - integrációs továbblépés helyett éppen, hogy egy sor területen „újranacionalizálást” akaró - cameroni változatát. Valamikor hosszabb távon – például, ha majd 2015-ben a brit nép egy népszavazáson úgy dönt -, minden felet és körülményt alaposan felkészítve valószínűleg Berlin támogatni tudná, ha nem is az azonnali teljes brit kiválást, de például az érdemi tagsági státusz egyoldalú és önkéntes csökkentést. De nem most, és nem azonnali konfliktusokon keresztül. Sokkal súlyosabbak a mai tétek.
Mellesleg szólva: a lehetőleg minél nagyobb vágás a közösségi kiadásokban persze a német érdekektől sem idegen. (Bár az eredeti német álláspont megállt a GNI 1 százalékánál, ami alig másfél tucat milliárddal kevesebb csak annál, amit Van Rompuyék eredetileg az asztalra tettek.). Mindenesetre azzal, hogy Berlin itt egy kicsit megtámogatta Londont, saját szempontjából kárt nem okozott, cserébe talán valamelyest szelídített egy potenciális ellenkezőn a decemberi csúcson.
Ebbe illesztve célszerű nézni a pénteken történteket. Amibe természetesen szerepet játszott az is, hogy valóban nagyon sok tagország egyelőre nagyon eltérő állásponton van ma még a végső pénzosztási arányokat illetően. De önmagában ez az efféle konferenciák elején mindig így van. A vízválasztót most a brit probléma jelentette.
Más kérdés, hogy mindettől persze még erős túlzás a történtek fényében azonnal „Berlin-London tengelyről” beszélni (jelentésekben ez sem éppen ritka). Aligha húzhat azonos irányba a bankuniót, közös gazdasági kormányzást és végső soron valamiféle európai politikai uniót akaró német politika, a közösségi hatáskörök radikális visszaszorítását zászlajára tűző szigetországéval. Pillanatnyi érdekközösségről volt itt inkább szó, aminek érdemi hasznát persze majd csak a jövő mutatja meg (ha lesz egyáltalán..).
A legolvasottabb magyar internetes szolgáltatás szerint „teljes kudarccal” kezdődött csütörtökön az újabb pénzosztó EU-csúcs. Úgy látszik nem ugyanazon találkozó megkezdését – mert csütörtök éjjelig igazából csak erről volt szó – követtük amúgy ugyanazon sajtóközpontból. A mi benyomásunk ugyanis az volt, hogy szokatlanul ügyes és hatékony rendezéssel láttak ezúttal munkához.
A szerző bizonyítékul azt hozta fel, hogy lám, mintegy három órás késéssel kezdtek, és nem közeledtek az álláspontok. Aki már látott EU-csúcsot – ha csak a sajtóközpontból is… -, az tudja, hogy bonyolult és sokszor kiszámíthatatlan játékról van szó. Főként, mióta a Lisszaboni Szerződés kiparancsolta a miniszterelnökök mellől az addigi segítő(ke)t, és most már minden főnök maga van, nem egyszer meglepve saját delegációját is a teremből kiszűrődő fejleményekkel. Mindez hatványozottan igaz a mindenkori hétéves keretköltségvetéseket kihordó csúcsokról.
Veterán tudósítók jól emlékeznek még arra, ahogy hét éve harmadnap hajnalban, tizenhárom éve meg reggel 7 órakor (!) szállt csak fel a fehér füst. Ráadásul úgy, hogy legutóbb csaknem egész nap a többnyire tétlen delegációk szobáikban malmoztak, miközben a soros elnökség „kétoldalú gyóntatást” folytatott néhány „problematikus” tagországgal. Teszem hozzá: a média többnyire még ezek tartalmáról sem tudott, és a sajtóközpont kétezer újságírója hosszú órákat találgatással, meg egymás interjúvolásával töltött. Határozottan bölcsebbnek tűnt most az a módszer, hogy az Európai Tanács állandó elnöke előre vette a kétoldalú megbeszéléseket – legalábbis első körben -, és csak utána nyitotta meg a plenáris csúcstalálkozót. Hogy közben egy-két órával csúsztak? Aki akar, láthat ebben kudarcot, de a dolog olvasata lehet éppenséggel az alaposabb előkészítés is.
Nem kevésbé hasznos újítás volt, hogy – szemben a korábbi évek gyakorlatával – az elnök nem kényszerítette arra a résztvevőket, hogy éjfélkor kezdjenek reggelig tartó vitát, vagy legalább egy „tour de table”-t (asztal körüli színvallást) az ülés elején kiosztott újabb javaslatról. Ami után az ideges és fáradt résztvevők néhány órára visszavonulhatnak, hogy aztán annál összetörődöttebben és kialvatlanul találkozzanak hamarosan megint. Mindez most egészen másként volt: az új papírt (mert született ilyen a kezdésre!) csak kiosztották, majd az ülést Van Rompuy mindjárt fel is függesztette, hogy mindenki emészthesse a benne foglaltakat, és csak másnap délre hívta össze az ülést megint. Amivel legalábbis nagyobb esélyt adott annak, hogy mindenki kellően megérlelt állásponttal, és ráadásul relatíve kipihenten ül majd neki a tényleges alkudozásnak.
Merthogy ebben a fázisban már csak azért sem közeledhettek az álláspontok, mivel a tényleges ülés igazából még el sem kezdődött. Az első körös „gyónás” pedig közismerten mindenkinél a kiinduló tétek minél hangosabb bemondásából, nem pedig engedmények adásából áll.
És persze azt is csínján kell kezelni, ami az új papíron van. Rutinos tárgyalók tudják, hogy a huzakodás elején senki nem rakja le az összes kártyáját. Igazából a sajtószobában az volt a benyomás, hogy Van Rompuy csupán megkevert néhány lapot, de azt arra jól, hogy ahol kell, ott mozduljon valami – például kisebb engedmény téve az agrárpolitika finanszírozásában, vagy a kohéziós alapoknál -, vagy lökjön egy kicsit egyes országok tárgyalási pozícióján (mondjuk konkrét módszert felvetve a „túlzott” lengyel bevételek behatárolására).
A sajtónak a munka így sem ért véget (az első napra) éjjel kettő előtt. De minden más forgatókönyvvel már együtt köszönthették volna az új napot. Már csak ezért is, legalábbis média-hálátlanság leszólni egy ilyen nyitányt. Főként, hogy a tényleges munka és a tényleges eredmény (vagy eredménytelenség, mert persze ez is benne van a pakliban) még csak eztán esedékes.
2008-ban sokan riogattak egy újabb nagy gazdasági válság visszatértével, és nyomában hatalmas társadalmi felfordulások veszélyével. Tömeges méretekben az utóbbi végül elmaradt. Ám egyre több jelenség arra utal, hogy a politikai válság csupán búvópatakként alámerült egy időre, most viszont egyre több helyen – meglehet, módosult formában, de - mégis felszínre tör. A maga nemében ennek eminens megnyilvánulása az „Igazi Finnek” sokakat megriasztó előretörése a hétvégi finnországi választáson.
Látványosan eltért a Magyarország által éveken át követett irányvonaltól Orbán Viktor, amikor a néhány nappal ezelőtti EU-csúcson 23 más tagállamtól eltérően nem csatlakozott az „euró plusz paktumhoz”. Először fordul ugyanis elő, hogy hazánk, amelynek eddig elvi fenntartásai voltak a kétsebességes Európával szemben, önként marad ki egy, az integráció elmélyítését célzó kezdeményezésből. Rajtunk kívül csak a közismerten euroszkeptikus britek, az egyre gyakrabban hasonló attitűdöt felvállaló csehek és a parlament támogatásának híján a svédek döntöttek a távolmaradás mellett.
A magyar kormányfő kertelés nélkül megmondta, hogy a versenyképesség egyes kulcsterületein még szorosabb gazdaságpolitikai koordinációt előirányzó paktummal egyetlen dolog nem stimmel, éspedig az, hogy a magyar érdekekkel ellentétes adóharmonizáció irányába tolja az EU-t. A felzárkózás szakaszában lévő országok számára valóban fontos, hogy az adóversenyben rejlő előnyöket kihasználva magukhoz vonzhassák a külföldi tőkebefektetéseket. A paktum azonban korántsem fogalmaz egyértelműen, ráadásul számos olyan ország is a részvétel mellett döntött, amely a magyaroknál semmivel sem kevésbé ellenzi a társasági adóalap vagy éppen az adókulcs harmonizációját. Mi akkor itt a bökkenő? Az, hogy a magyar kormányfő szerint az adóversenyt ellenző nagy tagállamok úgyis megtalálják majd a módját annak, hogy keresztülvigyék az akaratukat. Orbán figyelmét vélhetően nem kerülte el az, ahogy Merkel és Sarkozy néhány hete alaposan megszorongatta a frissen kinevezett ír miniszterelnököt, az adópolitikai engedményektől téve függővé az ír mentőcsomagban rögzített kamatterhek enyhítését. A „Brüsszel diktátumából” nem kérő magyar vezető nyilván nem szeretné, ha egyszer neki is hasonló élményben lenne része.
De ha rövid távon lehet is ráció a magyar döntésben (amíg az eurózóna válságban van, addig nem feltétlenül kell sietni a csatlakozással, és jobb megőrizni bizonyos önálló gazdasági és pénzügyi mozgásteret), maga Orbán világított rá arra, hogy miért lehet súlyos stratégiai hiba, ha tartóssá válik ez a paktumon kívüli állapot. A miniszterelnök szerint ugyanis a paktum egyáltalán nem kamu, azt nagyon komolyan kell venni. Érdekes, hogy egy másik partvonalon álldogáló szereplő, a megrögzötten euroszkeptikus Václav Klaus cseh elnök is éppen azzal érvelt a paktumban való részvétel ellen, hogy annak a fele sem tréfa, mert a politikai unió felé sodorja az EU-t.
És éppen ez az: szabad-e Magyarországnak kimaradnia a látens fiskális aggodalom miatt egy komoly, messzire előremutató politikai kezdeményezésből, eleve lemondva arról, hogy annak alakulására hatással legyen? Az csak egy dolog, bár nem elhanyagolható, hogy jövő márciusban, amikor az „euró plusz paktumot” alkotó 23 ország állam- és kormányfői az EU-csúcs előtt, közben vagy utána asztalhoz ülnek, a négy kívül maradó tagország vezetőinek el kell majd hagyniuk az üléstermet. Ennél is fontosabb azonban az, hogy az EU-n belül a jövőben egyre inkább ez az új formáció lehet a „gravitáció központja”, potenciálisan maga mögött hagyva másokat. Ha az elszigetelődéstől még az egyébként sokkal több aduval (védelmi politika, pénzügyi központ stb.) rendelkező britek is tartanak (lásd Nick Clegg miniszterelnök-helyettes nyilatkozatát), akkor ez a kisebb országokra hatványozottan érvényes.
Éppen ez a felismerés áll amögött, hogy a lengyelek minden meglévő fenntartásuk ellenére csatlakoztak a konvojhoz. Ahogy egy lengyel diplomata fogalmazott, „két kézzel kapaszkodunk, nehogy lemaradjunk”. Az sem véletlen, hogy éppen Varsó makacskodására bővítették ki az eredetileg csak az eurózóna 17 tagjára tervezett együttműködést „euró plusz paktumra”. Persze Magyarország számára sem veszett el semmi, hiszen az euróstabilitási paktum ajtaja nyitva áll. Előbb-utóbb saját érdekünkben jó lenne beslisszolni rajta.
Egy évtizedek óta szunnyadó vulkán hirtelen kitöréséhez lehet hasonlítani az észak-afrikai despotikus rendszereket elsöprő, illetve megrendítő arab népmozgalmakat. A tűzhányó a külső szemlélő számára látszólag mozdulatlan és megingathatatlan, ám a mélyben már jó ideje forr a magma, hogy egy váratlan pillanatban a felszínre törjön, és a kiömlő forró láva elpusztítsa, ami csak útjába kerül.
Egymást érik a magyar sajtóban a soros magyar EU-elnökség „harmadát” értékelő hosszabb-rövidebb elemzések. Eltekintve most attól, hogy a jól hangzó „harmad” igazából kurta két hónap is alig volt még, (egy 28 napos február, meg a téli szünet után alig három hetes január), ami alapján nem biztos, hogy fair dolog máris bármilyen véleményt mondani egy hat hónapos munkáról, az észrevételek többségénél igazából a szakmai tévedések azok, amik most írásra késztetnek. Az alábbi sorok nem akarják kétségbe vonni bárki jogát, hogy ne szeresse a magyar elnökséget, ne szeresse az ezt jegyző jelenlegi apparátust, vagy ne szeresse annak vezetőit. Egy dolgot kíván csak tisztázni: a szakmai korrektséget.
Versenyjogi fonákságok árán igyekszik a Bizottság növelni a stabilabb európai energiaellátás esélyeit. Szokatlan és bizonytalan kimenetelű kísérlete – amelyet az uniós belső piac működését hátráltató piaci viselkedésformák esküdt ellenségeként menedzsel - egy európai szintű gázvásárlói társulás (nevezhetjük akár kartellnek) létrehozásához készül megtenni az első lépéseket.
Igaz, mindezt nemes cél érdekében tenné, ami nem más, mint hogy Európának új gázforrásokat kössön le a Kaszpi-tenger térségében. És a kartell nem is lenne „igazi” kartell, amennyiben nem befelé, az uniós belső piac felé irányulna, hanem kifelé, a Kínához és Oroszországhoz fogható méretű tárgyalópartnerekhez szokott forrás országok felé konszolidálná az ebben a léptékben egyenként kis játékosnak számító európai cégek gázigényeit.
A helyzetnek azonban a jó szándék ellenére is vannak versenyjogi furcsaságai, mivel az újszerű koncepció egymással egyébként versengő cégeket készül közös karámba terelni. Joggal merül fel a kérdés: Mi biztosítja, hogy a társulásban résztvevők egyike-másika nem fogja a pozícióját - és az így megszerzett információkat - az uniós belső piacon tiltott haszonnal forgatni, versenyhátrányba hozva riválisait? Mi a garancia, hogy a kartell útján megszerzett új gázforrások az uniós belső piacon erősíteni fogják a fogyasztókért folyó versenyt, alacsonyabb árakat és jobb szolgáltatásokat kikényszerítve?
A Bizottság meglehetősen óvatosan áll a kétélű fegyverhez, amit mi sem példáz jobban, mint hogy az érem két oldalát vizsgáló független szakértői elemzés elkészítése önmagában is 18 hónapot(!) vett igénybe. De végül tavaly decemberben elkészült, és bíztatja a Bizottságot, igaz, komoly fékek és kontrolmechanizmusok beiktatása mellett, amiket sok tucat oldalon részletez.
A tét nem kisebb, mint hogy Oroszországgal és Kínával versenyezve Európa le tud-e kötni 20-25 évre évi legalább 30 milliárd köbméternyi gázt a Kaszpi-tengeri térség gazdag forrásaiból? Azerbajdzsán és Türkmenisztán vezetői ugyanis José Manuel Barroso bizottsági elnök januári látogatása során odaígérték Európának a kívánt mennyiségű gázt, ám jelezték, hogy Európától is elvárják az orosz és kínai viszonylatban már bevált egyablakos ügyintézést. Hogy ezt Európa a maga piaci szabályaival hogyan egyezteti össze, az már az ő dolga.
És hogy mindez még szebb legyen, a leendő „kartell” ügye beágyazódik az egyfelől látványos pengeváltásoktól kísért, másfelől azonban az egymásra utaltságot mégis elismerő – sőt, újabban konszenzuskereső vágányon zakatoló - EU-orosz energiaügyi partnerségbe. Márpedig az utóbbit mostanság a „veled is és nélküled is” elv uralja, ami a gyakorlatban valahogy úgy működik, hogy az orosz gázszállítási feltételeket és árakat Európa úgy igyekszik megzabolázni, hogy komoly alternatívákat készül felmutatni forrás és szállítási oldalon is a jelenleg domináns helyzetben lévő orosz gázhoz és szállító vezetékekhez képest.
Folyamatosan alakítják a mozgásteret az Észak-Afrikában zajló politikai események is, amik alaposan megkérdőjelezik a régióra épülő energiaellátási elképzelések életképességét. Jó példa erre Olaszország, amely most egy ideig biztosan nem számíthat Líbiából gázellátásra, ami várhatóan más, stabilabb források felé irányítja majd a figyelmét és az olasz ENI beruházó kedvét.
A Bizottság kartell-elképzelése, ha ebben a formában és léptékben példa nélkül való is, nincs teljesen híján az előzményeknek – bíztat a mintegy 150 oldalas tanulmány. A „történelmi” példák között említi a norvég gáz kitermelésének és a kapcsolódó szállítóhálózat kiépítésének előmozdítására az 1970-es években létrejött európai vásárlói társulást. Akkoriban több ország gázipari cége döntött úgy, hogy közösen és hosszabb időre jeleníti meg gázigényét a termelők felé. A tanulmány szerint az európai gázipar akkor bebizonyította, hogy megfelelő szerkezetben összeegyeztethető egymással az együttműködés és a versenyt garantáló független működés. A hozadékok akkoriban is jelentősek voltak: a vezetéken érkező norvég gáz új forrásokat vitt be a belga, holland, francia és német piacokra, versenyhelyzetet teremtve a hazai, a holland és akkor még szovjet gáz számára, valamint az Algériából érkező cseppfolyós gázszállítmányoknak (LNG).
A résztvevő cégek az idő tájt is igényelték, amire most is sor kerül majd, hogy a társulás véglegesnek tekintett formáját a Bizottság - az esetleges későbbi versenyjogi eljárások elkerülése érdekében – minősítse versenyügyi szempontból. Abszolút garanciát azonban még egy pozitív versenyjogi állásfoglalás sem jelent, tekintve, hogy később bármelyik cég, amelyik sértve érzi magát a társulás miatt, megtámadhatja a gázvásárlói koncepciót az Európai Bíróságon.
A Bizottság mindenesetre hosszas tanakodás és mérlegelés után elszánta magát a cselekvésre. Ennek egyik első jeleként ma (hétfőn) tájékoztatja a Brüsszelben összegyűlt energiaügyi minisztereket, hogy egyetért a tanulmányban vázolt lehetőségekkel, kockázatokkal és korlátokkal, és a közeljövőben megfuttatja a társulás lehetőségét a piaci szereplők között.
A végső szót azonban (ahogy ez az uniós energia piacokon egyre gyakoribb) a leendő bizottsági kartell-bravúr kapcsán is – az uniós versenyszabályozás fogja kimondani.
Talán csak a spájzban nem voltak oroszok, egyébként valósággal megszállták múlt csütörtökön az Európai Bizottság brüsszeli „főhadiszállását”. Vlagyimir Putyint kormányának tizenkét tagja és a hivatalnokok hada mellett becslések szerint 60-70 újságíró is elkísérte Brüsszelbe a biztosi testület tagjaival ezúttal másodízben tartott közös „kormányülésre”. Az orosz WTO-csatlakozástól kezdve az észak-afrikai helyzeten át az európai és az orosz roaming tarifák egységesítéséig számos kérdést megvitattak, ám a legnagyobb horderejű téma minden kétséget kizáróan az energiapolitikai együttműködés volt.
Az összejövetel azonban élesen elütött a két évvel ezelőtti moszkvaitól, amikor az Európai Unió keleti fele éppen egy orosz-ukrán gázvita csúnya játékszerévé válva hetekig földgáz-ellátás nélkül maradt. Már akkor azt írtuk, hogy a Kreml a gázcsapok elzárásával alighanem elvetette a sulykot és ha rövid távon nyeregben is fogja érezni magát, hosszabb távon valószínűleg öngólt lő.
Mindössze két év telt el azóta és Putyin most a saját bőrén tapasztalja, hogy az európai térfélen változott a helyzet. Annyira, hogy tulajdonképpen megcserélődtek a szerepek: most az orosz kormány jött kérni és nem fordítva. Moszkvát aggasztja, hogy a március 3-i határidővel a tagállamok által átültetendő belső piaci energiacsomag gyökeresen átírja az eddigi játékszabályokat, véget vetve azoknak az időknek, amikor a gázüzletekről különalkut köthetett az egyes tagállamokkal.
Az EU még mindig gyerekcipőben járó közös belső és külső energiapolitikájának kibontakozása már most érezteti a hatását. Oroszország érzi, hogy az eddig a nemzeti határok mentén szétszabdalt európai energiahálózatok összekapcsolása, a piaci verseny fokozása és az energiaellátás diverzifikációja révén romlik alkupozíciója az Európai Unióval szemben. Ha úgy tetszik, a közös energiapolitika megteremtésére irányuló európai erőfeszítéseknek köszönhetően egy, a korábbinál sokkal kiegyensúlyozottabb helyzet kezd kialakulni az EU-orosz energiakapcsolatokban. Moszkva ennek jeleként hosszú távú, 2050-ig szóló energiapartnerségre tett javaslatot és vezetői a mostani brüsszeli vizit alkalmával nem győzték hangsúlyozni, hogy Oroszország más forrásállamoktól eltérően milyen stabil politikai háttérrel rendelkező szállító.
Más oka is van azonban az orosz vezetésnek arra, hogy Európa kegyeit keresse. Orosz szakértőktől tudjuk, hogy az ország az elmaradt reformok miatt siralmas gazdasági, szociális és mentális állapotban van. A Putyin-Medvegyev duó az elmúlt években elmulasztotta a lehetőséget az orosz gazdaság diverzifikálására, amely továbbra is alapvetően a mind változékonyabbá váló energiaexport-bevételektől függ. A költségvetési kiadások is a régi világot tükrözik, az állam a nyugdíjasokra, a hadseregre és az elnyomó, erőszakszervezetekre fordítja a pénz javát. Egy nemrég Brüsszelben járt orosz politológus az 1985-87-es állapotokhoz hasonlította a jelenlegi helyzetet, és azt állította, hogy hazája tartós stagnálás elé néz. Íme néhány sokkoló adat. Az elmúlt három évben 1 millió 250 ezer orosz, zömében értelmiségi hagyta el az országot, közülük félmillióan brit állampolgárságért folyamodtak. A férfilakosság átlagéletkora 59 év, miközben állítólag riasztó mértékű a csecsemőhalálozás. Az orosz lakosság száma rohamosan fogy, annyira, hogy egyes pesszimista vélemények szerint évtizedek múlva az ország nem lesz képes megőrizni irdatlanul nagy területét.
Ebben a helyzetben az oroszoknak történelmileg nincs más választásuk, mint az, hogy az örökké riválisnak tekintett Kína helyett Európához közeledjenek. A sakkfigurákat Moszkvában továbbra is mozgató Vlagyimir Putyintól persze már nem várható látványos fordulat, de kormányának népszerűtlenségét látva, és a jövő évi elnökválasztáson esetleges visszatérését tervezve rá is egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy eredményeket mutasson fel a gazdaságban. Ehhez pedig a WTO-tagság mellett szüksége van Európa tapasztalatára, modernizációs know how-jára és technológiájára. Az EU természetesen tévedne, ha azt hinné, hogy Putyin és az őt körülvevők mostani közeledési kísérlete őszinte. De nem is ez a lényeg. Oroszországgal most úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy érdemes ütni a vasat. Például úgy, hogy Európa nem hagyja befolyásolni magát a közös energiapolitika létrehozására irányuló szándékában.
Se vége se hossza a pillanatok alatt elhíresült „francia-német paktum” körüli vélemény-csetepaténak. Mondható, hogy különösen a sajtó már voltaképpen mindent leírt, ami leírható. Okos írások levezették, hogy mindez voltaképpen Európa újra-németesítésének a fondorlatos programja, amire Berlinben igazából már évek óta készültek. Mások bebizonyították, hogy éppen ellenkezőleg, az egész nem egyéb, mint Merkelnek és néhány legközelebbi tanácsadójának az improvizációja. Igazi 180 fokos fordulat, amivel a német kancellár beismerte, hogy korábbi vonakodása az EU-ügyek felkarolásától nem volt gyümölcsöző, és most nincs más hátra, mint kipróbálni a másik végletet. Írások és nyilatkozatok sora bizonyította be, hogy mindez óhatatlanul az EU kettészakadásához kell, hogy vezessen, míg mások az euró-övezet megkerülhetetlen felmorzsolódáshoz vezető út elejét látják benne.
Milyen kevés volt az olyan vélemény, amelyik nem akarta azonnal valamilyen jól kihegyezett végső következmény felé vivő forgatókönyv keretei közé gyömöszölni mindazt, ami történt, és történik jelenleg is! Hanem egyszerűen csak – ábrázolt. Leírt, összefoglalva számba vette mindazt, ami és ahogy egymást követően történt. A végére – vagy akár arra sem, hanem a mindenkori olvasóra – hagyva, hogy az így összeálló képletből milyen következtetés(ek) szűrhető(ek) le. Talán nem is volt ilyen írás? Talán volt, csak elveszett a nagy zajban. Mi most mindenesetre kísérletet teszünk valami hasonló pótlására. És ha másoknak is lesz türelme végig olvasni, még közös gondolkodásra is serkenthet. Ha nem lesz ilyen – legalábbis segítheti magunk okulását.
AZ ELŐZMÉNYEKRŐL – DE CSAK AMI ELKERÜLHETETLEN
Nem minden előzményről, persze. Nem fogunk visszamenni a pénzbuborékok 2008-as kipukkadásához. Legfeljebb csak egy vonatozásban: ha ugyanis elfogadjuk, hogy a 2008-2009-es (előbb pénzügyi, majd gazdasági) válság „vetekedett a múlt század húszas-harmincas években” megélttel – hányszor hallottak-olvastuk ezt akkor is, azóta is! -, akkor nem árt emlékeztetni arra se, hogy mindennek ezúttal azért maradhattak el a múlt századi társadalmi következményei (úgy nagy általánosságban és kezdetben..), mert az országok tanultak a hajdani leckéből. Néhány hónap alatt iszonyú mennyiségű pénzeket injekcióztak a gazdaság megalvadni készülő vérkeringésébe. Csupán az EU-ban maradva, talán még emlékszünk a 200 milliárdos „gazdaságélénkítő” akcióra. Amit akár közvetlenül a honi büdzsékből, akár pénzpiaci hitelfelvételekből fedeztek, ott is hamar esedékessé vált ilyen-olyan törlesztés. Szükségszerű volt, hogy ezek után rövid időn belül elszálljon szinten minden tagállami költségvetés, 8-10 százalék körüli deficitek keletkezzenek, és egekbe törjön az államadósság. De ez elkerülhetetlen volt. Ha sikerült elérni, hogy Európa nagy része – kezdetben – lábon kihordja a Nagy Gazdasági Válság reinkarnációját, akkor ehhez valakinek/valaminek még időben nagyon pénzeket kellett leraknia a dolgok kipárnázása érdekében. Más kérdés, hogy után – azóta is - jött az igazság órája: a színvallás arról, hogy kinek mennyire (tényleg) egészséges és versenyképes a gazdasági ahhoz, hogy ennek fedezetét ki is tudja termelni.
Ez pedig azért volt baj, mert ahogy egy veterán uniós diplomata megjegyezte: „Ha őszinték akarunk lenni, az eurót a békeidők számára hozták létre, amikor nem derülnek ki a résztvevők közötti versenyképességi különbségek. A baj az, hogy ettől ezek a különbségek ott vannak, és ez a tény, mint a kötőtű a zsákot, előbb-utóbb átböki a fedelet és láthatóvá válik.” Ma már tudjuk, hogy a 2010 óta szaporodó piaci támadások jelentették és jelentik ma is ezt a kötőtűt az euró-zsák számára…
Van ennek az egész történetnek néhány egymást követő, néhány hónap közbevetésével egymásra épülő mondat-sora. Olyanok, mint:
- El kell ismerni, hogy itt nem csupán likviditási problémáról van szó.
- A görög válság csupán indikátor: ennél súlyosabb rendszer-hibával állunk szemben
- Az Európai Monetáris Unió (és konkrétan is: az euró-zóna) alapjai tökéletlenek.
- Ha a piaci támadás az euró létét veszélyezteti, a tagországok „minden lehetséges eszközzel védelmére sietnek”
- Az euró azért vált sérülékennyé, mert a létrehozását megalapozó integráció bizonyos fokozatokat elhagyott, amiket most pótolni kell.
Az utóbbi mondat már a „paktum-téziseket” (is) tárgyaló február 4-i EU-csúcs után mondta el kétszer is sajtóértekezletén Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke. Látszólag válaszolva arra a nagy kérdésre, amit voltaképpen a „buborékok” óta sokan kérdeztek: vajon az ügy kezelése az integráció és az unió szétzilálásához, vagy éppen, hogy erősítéséhez vezet-e majd végül? Aligha kérdéses, hogy a maga részéről Van Rompuy az utóbbira látszik fogadni.
II. A NÉMETEK SZÍNT VALLANAK – AVAGY SCHAUBLE ÍRÁSA BEÉRIK
És akkor most nézzük meg ezt a furcsa német viselkedést, és végeredményét, a „paktumot”, (amiből egyesek láthatóan összeesküvést ugyanúgy ki tudnak olvasni, mint mások improvizációt).
Mindenekelőtt, csak a tárgyszerűség és pontosság kedvéért emlékeztessünk: formálisan (eddig) semmiféle francia-német papír nem vált közvetlenül hivatalos EU-csúcs vitaanyaggá. Az alapvetően Angela Merkel kancellár nevéhez kötött felvetések sora Van Rompuy számára szolgált „alapanyagul” a február 4-i csúcs előkészítéséhez. (Előzőleg Merkel, mintegy három órás vacsora keretében a José Maneul Barroso bizottsági elnököt is beavatta elképzeléseibe – erre még visszatérünk.)
Hanem az „improvizáció”, meg a „180 fokos fordulat” tézise már ezen a ponton megdőlni látszik. A német kezdeményezés is ugyanis jól kimutatható előzménnyel bír már 2010 márciusából, és legkésőbb a tavaly áprilisi-májusi EU-döntések óta számos elemükben mondhatni előre be lettek programozva. Az lett volna meglepő, ha nem ide fejlődnek a dolgok.
De előbb nézzük 2010 márciust. Merkel pénzügyminisztere, Wolfgang Schauble ekkor tette közzé pillanatok alatt elhíresült cikkét a Financial Timesban, amiben német vezető politikusként először vizionált nyilvánosan európai makrogazdasági kormányzási mechanizmusokat, és szakított azzal a közmegegyezéses tabuval, amely évtizedeken át elképzelhetetlennek tartotta, hogy a makrogazdaság kapcsán tagállami hatáskörök részben EU-környezetnek rendelődhetnek alá. Merkel sokáig vonakodott attól, hogy saját minisztere mögé álljon. Ugye emlékszünk a német kormány tavaly tavaszi ostorozására, hogy miért nem áll ki határozottabban valami mellett, miért szlalomozik?!… Nos, ez is egy, a körülményeket tesztelő, lehetőségeket bemérő tanulási folyamat volt. Csak első körben német földön.
Emlékezetes, hogy 2010 első felében - amikor felgyorsult a görög-válság kérdése és valós veszélyként merült fel az euró kikezdése - a német koalíción belül többszörös törésvonalak terhelték a berlini álláspontot: a kancellár harcban állt liberális koalíciós partnerével, de helytelenítette „előreszaladó pénzügyminisztere” megnyilvánulásait is. Ezekben a – 2010. február-május közötti - hetekben kellett dönteni arról, hogy milyen formában kapjon támogatást a görög kormány, és hogy jövőbeni hasonló helyzetekre készülve milyen további mechanizmus felállítása lehet kívánatos és lehetséges. A német kancellárnak eközben egyszerre kellett megfelelnie közvéleménye nyomásának (amelyik nagy többséggel élesen elvetett bármilyen segítségnyújtást a „lusta görögöknek”, és e véleményét határozottan értésre is adta az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, ahol Merkel koalíciója veszített, és vele bukott a kormány felsőházi többsége is), valamint ügyelni kellett a karslruhe-i alkotmánybíróság gyanakvó tekintetére is. Az egész euró-zónát lehetetlen helyzetbe hozta volna, ha a karlsruehe-i bírák a német alkotmánnyal ellentétesnek minősítik a tervbe vett segélyakciókat.
Merkel mindezzel szembesülve mindvégig óvatos maradt, és állandó kitételként forgatta bármilyen európai beavatkozás bevethetőségéhez a „végső eszköz” (ultima ratio) feltételét, (azon egyszerű oknál fogva, hogy a német alkotmány is csak ilyen esetben tolerál közpénzeken alapuló beavatkozást az euró érdekében). És sokáig kerülte a nagyon sarkos, végletes állásfoglalást. Eközben, míg csiszolódtak egy minden támadásnak és elvárásnak többé-kevésbé megfelelni tudó rövidtávú válságkezelő mechanizmus paraméterei, szintén jelentős részt német követelésre kezdetét vette a lehetséges hosszú távú mechanizmusok kihordását célzó munka is, magának Van Rompuynak a vezetésével (és a tagállami pénzügyminiszterek részvételével). Jellemző azonban, hogy az erről határozó 2010. március 25-i csúcs zárónyilatkozata még mindig nem nevezi néven egy esetleges európai valutaalap felállítását, és csínján bánik az európai gazdasági kormányzás deklarálásával is.
A maximum, ameddig mindenki hajlandó volt elmenni – és ahogy utaltunk már rá, ezt utóbb a következő hasonló találkozók is megerősítették -, hogy amennyiben maga az euró veszélybe kerül, akkor a tagországok „minden lehetséges eszközzel” védelmére sietnek majd. (Ez a kijelentés igazából csírájában már a februári rendkívüli EU-csúcson is előjött, és sokan azonnal paradigmaváltásnak is minősítették ahhoz képest, hogy az eurót útnak indító 1997-es amszterdami stabilitási paktum még kizárt bármiféle pénzügyi beavatkozást helytelen nemzetgazdasági politika kisegítésére. A februári nyilatkozat védelmezői erre válaszul hangoztatták, hogy nem is (bármilyen) „tagország” megvédéséről, hanem magának az eurónak a védelméről beszélnek. De persze mindenki tudta, hogy ez fából vaskarika, hiszen az euró leginkább egyes tagországain keresztül kerülhet veszélybe. Ezért is, hogy a 2010. februári csúcs-nyilatkozatot sokan voltaképpen az egész – mai helyzethez elvezető – folyamat tényleges nyitányának is tekintenek.)
Ami azután 2010-ben lezajlott, az voltaképpen egy másik, drámai tanulási folyamat volt, amiben Európai politikai elitje meglepően hamar és meglepően sok mindent kész volt tudomásul venni, netán még be is biflázni. E folyamat kezdetben két alapvető kérdés körül forgott: 1.) milyen mechanizmusok révén lehet bajba jutott euró-tagokat kisegíteni úgy, hogy ez ne minősüljön a veszteség „kivásárlásának”, (s mint ilyen, az alapszerződés, vagy például a német alkotmány megsértésének)? Illetve – és főként -, 2.) hosszabb távon milyen tartós mechanizmusok révén tudják elejét venni az ilyen döntéskényszert eredményező helyzet jövőbeli újbóli kialakulásának?
Merkel és csapata mindvégig motorja maradt e tanulásnak, tapasztalásnak, és amennyire lehet, minden esetbe bevonta a munkába Nicolas Sarkozy elnököt is. Ennek alapvető oka, hogy így a történelmi léptékben már megszokott – jóllehet, nem mindenki által kedvelt – „francia-német csomagok” közös homlokzata mögé építhették be mindazt, ami anélkül pusztán „német diktátum” lenne a többség szemében. És ahogy a tervezés a hosszú távú mechanizmusok lehetséges mibenlétéről haladt előre, valamint – és sokak szerint még inkább -, ahogy a piac újra és újra, minden EU-intézkedés ellenére is folytatta támadásait uniós tagállamok ellen (őszre másodikként bedöntve Írországot is, és a végletekig megszorongatva Portugáliát), úgy vált a kancellár hozzáállása is egyre radikálisabbá. A 2010. december 16-17-i Európai Tanácsülésen például – első ízben – már arra célzott, hogy a tartós megoldáshoz a makrogazdasági koordináció és harmonizáció magasabb fokára kell majd lépni, beleértve például bizonyos adózási szabályok, vagy szociálpolitikai intézkedések egyeztetését is.
A mindebből nőtt ki 2011. januárra a „versenyképességi paktumként” elhíresült francia-német kezdeményezés. A szerves kapcsolat az előzményekkel a legtöbb ponton kimutatható. Aminek francia és német felismerések sora ágyazott meg. A franciákról egy kicsit később. Merkeléknél a dolgok néven nevezését az a meggyőződés adja, hogy az euró-zóna elleni támadások csak akkor szűnnek meg, ha magának a zónának a makrogazdasági állapota, versenyképességi ereje ezt eleve kizárja. És mivel eminens német érdek az euró, és általában a - német export jelentős részét befogadó - EU egységes piac stabilitásának a megőrzése, ezért el kell érni, hogy a rendkívül nagy versenyképességi különbségek az euró-zónán (és távlatilag általában is az unión) belül radikálisan csökkenjenek. Ehhez pedig – a „paktum” és szerzőinek megítélése szerint – olyan stabilizáló intézkedésekre van szükség, mint amik a német gazdaságot is az egy évtizeddel ezelőtti megingás után ismét növekedési pályára állították.
Cserébe a kancellár kész volt immár maga is egyértelművé tenni – amit 2010-ben tehát mindig inkább körül írt, megkerült -, hogy Berlin mindenkor prioritásnak tekinti az euró-zóna védelmét, de ezért azt kérik, hogy a többi tagország is vállalja be a „német módi” szerinti fegyelmet, illetve törődjenek bele az ilyen elveken alapuló – tagországok közötti – makrogazdasági koordináció intézményesítésébe. Ezzel a háttérrel az esetleges német segítség már otthon is jobban eladható. (Erre mondta azt a csomag egyik bírálója, hogy ez ilyen formában már nem is a németek is beolvasztó euró-zónáról szól, hanem arról, hogy (működési logikájában) „deutsch-márkásítanák” az euró-zónát. Ami talán azért nem annyira valós veszély, mert előre látható, hogy az alkuk során a többiek éppen eleget ki fognak lúgozni a németek ötletei közül, és a végső képlet már jócskán tartalmaz valós európai tényezőket is.)
III. INTEGRÁCIÓS UGRÁS (..A SÖTÉTBE?..)
A 2000-2010 közötti „lisszaboni stratégia” általános vélekedések szerint azért is vallott kudarcot, mert olyan területen – t.i. a makrogazdaság vonatkozásában – tett volna szükségessé közösségi szinten elhatározott radikális intézkedéseket, ahol eddig a kártyákat egymás elől sokszor elfedő nemzeti megfontolások, választásokra ügyelő honi reflexek, pillanatnyi hazai költségvetési helyzetet lereagáló intézkedések határozták meg a tényleges lépések többségét.
A „paktum” legradikálisabb újítása, hogy ennek a nemzeti végvárnak egyes konkrét tégláit kezdené közös kezelésbe vonni. Olyan területeket sorol fel – mint a társasági adóalap-számítás, a nyugdíjkorhatár, a diplomák és szakképesítések könnyebb kölcsönös elismerése, az államadósság jogszabályi behatárolása, a bérindexálás eltörlése stb. -, amelyek eddig klasszikusan a kizárólagos nemzeti makrogazdasági fegyvertárba tartoztak. Mindez sokak szerint azt vetíti előre, hogy ha a dologból valami megvalósul, az egyúttal az eddigi uniós integráció formálásában is radikális ugrást eredményezhet (legalábbis azok között, akik részt vesznek ebben).
Egyes vélemények szerint azonban amit az egyik kezével (ugyanis a tartalomban) ad, azt elveszi a másikkal (a végrehajtás formáját illetően). Sok mindent Merkel fejére olvastak ennek kapcsán (a leggyakoribb a közösségi vívmányok megölésének és az integráció látnes „újra-nacionalizálásának” a szándéka). Pedig a tényleges okok ennél sokkal közvetlenebbek voltak.. MErkel egyszerűen volt annyira realisztikus, hogy mindezt a sok forradalmi változást nem azonnal közösségi kompetenciák erősítésével is – kvázi közösségi szabályoknak, mechanizmusoknak és intézményeknek alárendelten – javasolta a gyakorlatban megvalósítani, hanem a kormányok közvetlen együttműködése révén. Ez a megközelítés mindenekelőtt az ügy „gazdáivá” teszi a tagállamok első számú vezetőit, és rajtuk keresztül nagyobb nyomatékot ad a vállalások végrehajtásnak. Emellett részint számol a radikális váltással szembeni kezdeti tagállami idegenkedéssel, de főként: fölöslegessé teszi az alapszerződés lényegi módosítását. Enélkül, éppen, mivel az egyik legérzékenyebb területen jelentene mindez nemzeti kompetencia-átadást, egy ilyen váltás jogi szabályozása csakis az alapszerződés radikális módosításával, majd ezt követő – sok országban ilyen esetben népszavazást is megkövetelő – ratifikációs folyamat megnyerésével volna lehetséges. Márpedig abban a politikai vezetés többsége ma is egyetért, hogy ilyen típusú szerződésmódosításba még 8-10 évig nem akarnak újra belefogni. Az ügy viszont – ahogy német részről emlékeztettek – addig nem várhat. Megkerülő megoldás kellett tehát: ez lett a kormányközi módszer. Amelynél a koordinációnak való alávetettség a kormányok önkéntes döntésén nyugszik, s mint ilyen, továbbra is (voltaképpen) nemzeti kompetencián alapul.
Ezzel azonban tagadhatatlanul támadásoknak is alapot szolgáltat a kezdeményezés. Az Európai Parlamentben Van Rompuy-t visszatérően emlékeztették a felszólaló képviselők, hogy a lisszaboni stratégia kudarcának is az volt a fő oka, hogy végrehajtását nem garantálta semmilyen közösségi szintű mechanizmus, kényszerítő erő. Ilyen fontos kérdést a kormányok egyeztetésére bízni annyi, mint „szénakazal mellett gyufát adni a gyerekek kezébe” – fakadt ki Guy Verhofstadt, a liberális frakció vezetője, korábbi belga miniszterelnök.
Ellenérzést váltott ki a megoldás azok körében is, akik általában is közösségi alapon szeretnék látni az integráció további fejlődését, és a kormányközi jelleg túlzott térnyerésében a közösségi vívmányok újra-nacionalizálásának kockázatát is látni vélik. Értelemszerűen intézményi ellenérdekeltség is megfogalmazódott helyenként a bírálatokban. EP-képviselők, csak úgy, mint Barroso bizottsági elnök a mögöttük álló uniós intézmény háttérbe szorulásától tartanak. Közülük Barrosót Merkel megpróbálta „kifizetni” azzal, hogy az Európai Tanács szintjén tett vállalások nyomon követését, és a vonatozó jelentések elkészítését a Bizottságnak ígérte. Az EP-nek azonban – addig, amíg kizárólagosan kormányközi (tehát nemzeti) hatáskörben marad a dolog - ennyi sem jut, hiszen ilyen helyzetben a kormányok felügyeletére a nemzeti törvényhozások jogosultak. Úgyhogy előre borítékolni lehet az EP állandó vehemens támadásait e témában. A baj csak az, hogy a mozgástér kicsi: amíg a kormányok legfeljebb „önkéntes vállalásként” készek egyáltalán bármilyen közösségi szintű makrogazdasági koordinációba, addig uniós intézményeket ebbe formálisan bevonni nagyon nehéz lesz.
Mindezek mellett még egy ponton okozhat - legalábbis kezdetben - zavart a „paktum”, (feltéve, hogy az átfogó csomag részévé válik): egyelőre tagadhatatlan átfedések mutat a csak néhány hete útjára bocsátott „európai szemeszter” végrehajtásával. Ez utóbbi ugyanis részben maga is olyan kérdésekkel készül foglalkozni, mint a „paktum”, és szintén makrogazdasági koordinálást tűzött ki célul. Amíg a két terület hatáskörei és módszerei nem válnak egyértelművé, borítékolható az ezzel kapcsolatos zavar. (Optimista remények arra számítanak, hogy a következő hetek vitái esetleg kikényszeríthetik a paktum jó részének a „szemeszteresítését”.)
Ami viszont a lisszaboni stratégiára történő visszautalást illeti, akad aki emlékeztet: a piac mindennél markánsabb fegyelmező erő, és a szükséges lépéseket sokkal drasztikusabban kikényszeríti, mintha ugyanezt kötelezettségszegési eljárások több éves folyamatával próbálnák elérni. Amiben az is megfogalmazódik, hogy a „lisszaboni stratégia” óta láthatóan radikálisan megváltoztak a körülmények is.
IV. SZEMBENÉZÉS AZ ALAPKÉRDÉSSEL
Mindezzel eljutottunk a folyamat legfontosabb vonásához. Ami tehát kinőtt abból, hogy először próbálkozta a válságra adott spontán válasz-reakciók sorával (2008-2009-ben), majd egyre inkább konkrét integrációs lépések lehetőségeinek a feszegetését hozta a 2010-es év. Elvezetve a mostani helyzethez, ami sokak szerint olyan következményeket is teremthet, amikből iskolai tananyag lehet még a jövőben. A jelenlegi viták legnagyobb jelentősége ugyanis, hogy immár konkrét, megfogható kérdéseken keresztül exponáljá az említett alapproblémát: vajon a válság (kezelése) végső kihatásában integrációt erősítő, vagy romboló hatású-e?
Utaltunk rá, hogy az első lakmusz-papírt a görög válság jelentette. Ami ismét napirendre tűzött minimum három általánosabb kérdést (többnyire nem először, de még soha ennyire választ ki is kényszerítő módon). Vajon lehet-e hosszabb távon is monetáris uniót menedzselni egyfajta fiskális unió, vagy legalábbis makrogazdasági harmonizáció minimális megléte nélkül? (Kezdetben hitték, hogy igen: szavatolni tudja a résztvevők egymáshoz közeli gazdasági fejlettsége, no meg a mindenkori politikai akarat. Csak aztán kiderült, hogy a nemzeti fejlettségi szintek távolról sem annyira közeliek, illetve távolodni is tudnak, és nem csak lefelé, de a német példa mutatja, hogy felfelé is. A politikai akarat pedig nem feltétlen mindig egy irányba húz.). Aztán: mi lehet a teendő, ha a közös valutában résztvevő nemzetgazdaságok közül valamelyik végzetesen megbillen, netán az államcsőd közelébe kerül? (Ez a lehetőség - éppen az első pont miatt is - sokáig elképzelhetetlennek tűnt, tehát nem is készültek rá.) És végül: ha mindezekre az optimális választ egyfajta megerősített európai gazdasági kormányzás jelentheti csak, vajon meddig terjedhet, milyen formát ölthet a nemzetállami makrogazdasági folyamatok egyeztetése? Milyen konkrét elemekben lehet megragadni? És működhet-e egyáltalán?
A 2010-es év a fenti kérdésekre keresett válaszok jegyében telt, a „versenyképességi paktum” pedig – miként Van Rompuy csomagjának többi, ezekben a hetekben készülő tétele is – immár az említett tanulási folyamatokból leszűrt, apránként terebélyesedő eredmény egy fontos szelete, és elkezdi felvonultatni az egyre konkrétabbá váló feleletek sorát. Ami azért rendkívül fontos fejlemény, mert amíg csak elvekről kell „dönteni” – például annak deklarálásával, hogy a tagországok „kiállnak az integráció erősítése mellett” -, addig a dologban mindig van valami megfoghatatlan. De itt most a folyamat eljutott a hétköznapi, operatív konkrét kérdések szintjéig. Amelyek kapcsán nem elveket, hanem egyértelmű igent, vagy nemet lehet (kell) már csak mondani. Ha úgy teszik, az alapkérdés közelít a konkrétumokban testet öltő döntéshelyzethez. Szakértők szerint ettől lesz annyira izgalmas – és minden valószínűség szerint hosszú időre emlékezetes is – a 2011-es év. Főként, mert a piac meg eközben ott áll kifent késsel mindenki háta mögött, és nem tűr halogatást.
V. A SOKAT EMLEGETETT „KÉTSEBESSÉGESSÉGRŐL”
A leendő „paktum” lehetséges tartalmának ismertté válása óta a sajtóban leggyakrabban tárgyalt következmény az EU „kétsebességessé” válása. Aminek kapcsán egyfelől célszerű emlékeztetni arra, hogy az EU bizonyos fokig voltaképpen már tíz éve – az euró bevezetése óta – „kétsebességes”. Másfelől el kell ismerni, hogy azzal, hogy a francia-német elképzelés értelmében az érdemi gazdasági kormányzati munka – tehát a „paktum” által kilátásba helyezett „kormányközi koordináció” - elsősorban az euró-zónán belül zajlana, nőhet a távolság az euró-tagok és a zónán kívül lévő EU-országok között. Peter Ludlow veterán EU-szakértő egyenesen „kemény magként” emlegeti az előbbi csoportosulást. Mindennek valós lehetőségét leginkább azok reakcióiból lehet lemérni, akik amúgy nem szimpatizálnak a szorosabb integrációval, még csak a közös pénzzel sem. David Cameron brit kormányfőt a napokban arra figyelmeztette koalíciós társa, Nick Clegg miniszterelnök-helyettes, hogy ha nagyon rájátszik az eurótól való távolságtartásra, akkor Nagy-Britannia könnyen az unió peremére sodródhat, és vészesen behatárolódhat a befolyása érdemi uniós ügyekre.
A dolog természetesen ebben a vonatkozásban sem letisztult még. Merkel is, Van Rompuy is arról beszél, hogy a „paktum-koordináció” elvben nyitva állhat olyan nem euró-országok előtt is, amelyeknek feltett szándéka mielőbb a zónához csatlakozni. (Amivel voltaképpen a formális kimaradást („opt out”) kitárgyalt britek és dánok kivételével megnyitották a lehetőséget minden EU-tag előtt, hiszen a többiek számára az euróhoz való csatlakozás alapszerződésből fakadó jog és kötelesség, legfeljebb ennek bekövetkezte tolódhat a befogadási („maastrichti”) kritériumoktól való távolság függvényében.). Lengyelországnak mindenesetre már most felajánlották a bekapcsolódást a koordinációba – a francia-német-lengyel trió (a „weimari csoport”) februári csúcstalálkozóján volt erről szó -, ami logikus következménye annak, ahogy Donald Tusk lengyel miniszterelnök február 4-én a kelet-európai új tagállamok nevében kikelt az „EU kettéosztása” ellen. (Hasonló hangnemben lépett fel amúgy Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnök is, akinek hazája egyelőre szintén nem euró-tag.)
A végleges paraméterek ismerete nélkül is valószínűsíthető, hogy az euró iránt elkötelezett országok idővel valóban a „paktum koordináció” részévé válhatnak (ha akarnak), még ha amúgy nem is érett meg minden feltétel az euróhoz történő csatlakozásukra. És megfordítva: az euró-tagság négy kritériuma eléggé egyértelmű, ha tehát valamely ország ezeket belső mutatói alapján tisztán hozza - mi több, makrogazdasági helyzetéből az is kiolvasható, hogy kedvező helyzete a jövőre nézve is fenntartható -, akkor az euró-tagság mindenképpen bekövetkezik, akár része volt az a kormányközi mechanizmusnak, akár nem. (Más kérdés, hogy a kritériumok teljesítése nehezebbé válhat viszont. Ha beindul a „paktum”, akkor a maastrichti feltételek közül az államadóssági küszöbszint fogósabbá válhat a jövőben, mint amilyen volt a múltban. „Maastricht” értelmében ez a GDP 60 százalékánál lett meghúzva, amit azonban igen engedékenyen kezeltek, mondván, hogy ha valamely euró-jelöltnél az államadósság „tendenciájában csökkenő”, akkor már 60 százalék fölött is megengedhető az euró-tagság. Ez az engedmény annak idején igencsak kapóra jött a 100-on túlról közelítő Belgiumnak, Olaszországnak, Görögországnak. Ha viszont a paktum jegyében nagy súlyt helyeznek majd az államadósság kordában tartására, akkor a jövőbeli tagok számára ez sem lesz már többé „puha korlát”.)
A „kétsebességes” helyzet amúgy önmagában nem feltétlen borítékol végleges különválást. A bel- és igazságügyi együttműködés területén öt EU-ország 1985-ös schengeni egyezménye (amit az uniós intézmények keretein kívül kötöttek) világos „sebességváltást” jelentett az érintett államok részéről. De miután beigazolódott, hogy az együttműködésből előnyük származott, és a példa vonzónak bizonyult, mások is növekvő számban csatlakoztak hozzájuk, míg végül az egész egyezményt „unión belülre” helyezték, és az alapszerződés részévé tették.
VI. NÉHÁNY SZÓ A KULCSSZEREPLŐKRÓL
Végezetül talán nem haszontalan rövid áttekintést adni a legfontosabb szereplők mozgásterét behatároló körülményekről, motívumaikról.
6.1 Angela Merkel
A német álláspont fokozatos fejlődését, valamint a mindezt övező körülmények és motívumok többségét a fentiekben már említettük. Itt most talán annyit tennénk csak mindehhez hozzá, hogy jóllehet, Merkel fellépése jelenleg igen határozott, ám pozíciója távolról sem ugyanennyire stabil. Ellene dolgozik:
- Koalíciós partnere, amellyel nem ez az egyetlen súlyos kormányzati vitája. A liberálisok körében komoly ellentábora van a tervbe vett „paktumnak”. Ami a dolgot súlyosabbá teszi, hogy ellenkezésük ideológiai (tehát nehezebben kimozdítható) alapokon nyugszik. E vélemények szerint ugyanis Európa ereje különbözőségeiben és az egymás közötti verseny által kiváltott plussz teljesítményében volt eddig. Mindezt – mondják ők – a Merkelék által szorgalmazott „versenyképességi homogenizálás” végső hatásában éppen, hogy rontaná, és csak az ellenkező hatást érnék el vele. Merkel számára mindez azért súlyos tehertétel, mert az FDP nélkül nem tud kormányozni, azaz mindenképpen a liberálisokkal kell megtalálnia a közös hangot.
- Persze támad a parlamenti ellenzék is. A szociáldemokraták, valamint a kommunista utódpárthoz tartozók a leendő paktum szerintük „antiszociális” – kizárólag versenyre és fiskális konszolidációra összpontosító - jellegét tartják elfogadhatatlannak.
- Nehezíti a kormány helyzetét, hogy a Lisszaboni Szerződés németországi ratifikációja feltételeként végrehajtott alkotmánymódosítás óta a legtöbb kérdésben csak akkor léphet európai uniós ügyekben a kormány, ha ehhez előzetesen megszerzi a német parlament szükséges támogatását.
- Változatlanul éberen figyel a karlsruhe-i német alkotmánybíróság is. Különösen, hogy a német márka feladása, és a túlzott német szerepvállalás ellen az euró bevezetése óta szívós küzdelmet folytató német közgazdász-csoport továbbra is beadványokkal tartja napirenden a kérdést, remélve, hogy a bírák egyszer csak alkotmánysértésen kapják Merkeléket, mikor is visszamenőleg is sok minden megkérdőjelezhető lehetne.
- A német közvélemény továbbra is mérhetetlenül szkeptikus minden olyan európai eszközzel és mechanizmussal szemben, ami vélelmezhetően német köz-(adófizetői-) pénzek bevonásával is készül olyan tagországok segítségére sietni, amelyek könnyelműen költekeztek, és ennek árát most az eközben visszafogottságot vállaló német polgárral és vállalkozóval (is) fizettetnék meg. Legutóbbi felmérések szerint a megkérdezettek többsége immár nemcsak az euróval, hanem az EU-val szemben is bizalmatlan volt, ami komoly figyelmeztetés a kancellár számára.
6.2 Nicolas Sarkozy
A paktum kapcsán az egyik leglátványosabb változást a francia elnök produkálta. Míg a megelőző csúcsok idején – lényegében a 2008-as francia EU-elnökség „válságkezelő” akciói óta – mindig számos ötlettel és követeléssel nehezítette Merkelék dolgát, ezúttal lényegében alárendelte magát a kancellárnak. Ahogy Ludlow fogalmazott: „Belátta, hogy akkor van neki is több esélye, ha Merkellel tart.”. Mindennek hátterében több tényező is áll:
- Tavaly már kétszer is úgy tűnt, hogy a spanyol gazdaság is bedőlhet. Először 2010 áprilisában merült fel ez a veszély, ekkor kérte meg Zapatero Van Rompuy-t az euró-zóna rendkívüli csúcstalálkozójának az összehívására (és öltött konkrét formát az EFSF, azaz az Európai Pénzügyi Stabilizációs Eszköz, a maga 440+60 (+ IMF-től 250) milliárd eurós keretével). Másodszor tavaly ősszel lehetett megint idegeskedni, Ekkor ugyan elsősorban a portugálok kerültek piaci pergőtűz alá, de tudni lehetett, hogyha Lisszabon bedől, akkor a portugál gazdasághoz és pénzügyi világhoz ezer szállal kötődő spanyol tőke is végzetesen gyengülhet. Egy portugál bedőlés a franciákat még nem izgatta volna annyira. De a spanyol bankszektorban olyan nagy mértékű a francia kitettség, hogy az már Párizsban is aggodalmat keltett. Időszerűnek tűnt hatásosabb EU-(véd)ernyő után nézni.
- Egyre nyilvánvalóbb, hogy a bőkezű francia szociális modell a mai formájában tovább aligha finanszírozható. A francia szocialista kormányzati évek hosszú alatt elért vívmányok – amelyeknek egyik elhíresült hajtása egyes szektorokban a 36 órás munkahét – a világpiac feljövő gazdaságaival szemben az adott jövedelemtermelési ráta mellett hosszú távon egyszerűen nem fenntartható. Váltani kell tehát, de jövőre elnökválasztás is lesz Franciaországban, és Sarkozynak láthatóan nem mindegy, hogy az előbb-utóbb megkerülhetetlen további szociális megszorításokat saját döntésként, vagy a „paktumból” is következő uniós politikaként állíthatja-e majd be.
- És végezetül, azt is látni kell, hogy együttműködéséért cserébe Sarkozy megkapta azt, amiért elnökké választása óta lobbizott: hogy ugyanis legyen igazi „gazdasági kormányzás” az euró-zónában. Igaz, ezt sokáig mindenekelőtt az Európai Központi Bank megregulázása érdekében sürgette, de így sem jön rosszul.
6.3 José Manuel Barroso
Az EU-kulisszák ismerői állítják, hogy elszigetelődése a nagyok körében egyre nyilvánvalóbb. Először – a francia elnökség idején – Merkel jóindulatát játszotta el azzal, hogy a „francia félév” során látványosan alárendelte magát az Elysée-nek, majd pedig Sakozy orrolt meg rá, midőn (ezt korrigálandó) a válság idején elkezdett látványosan ellent mondani neki. Merkelnek láthatóan különösen a görög válság idején lett elege az Európai Bizottság elnökéből, midőn először csak „saját körben” engedett meg olyan (utóbb persze kiszivárgott) megjegyzéseket, hogy „torkig van már” Barrosóval, de utóbb (a márciusi EU-csúcs idején) nyíltan is lehordta a portugál politikust „meggondolatlan lépései” és nyilatkozatai miatt. Tudomásunk szerint a bizalom Barroso és a francia-német tengely között ma sem állt helyre. (Azon is lemérhető ez, hogy Barroso tavaly korábban nem tapasztalt módon „nyitott” olyan országcsoportok felé, mint a „visegrádiak” találkozói, amelyek némelyikén maga is részt vett. Amiből diplomaták egyfajta új hátország-építést is véltek kiolvasni.) Vannak vélemények, amelyek szerint azt a tagadhatatlan udvariatlanságot, hogy Merkelék készek voltak oldalról belegázolni egy még el sem kezdődött „európai szemeszterbe” (ami szintén az európai kormányzást lenne hivatott megtestesíteni) az imént mondottakon túl az is magyarázza, hogy Merkel igyekszik minél kevesebb lapot osztani a szerinte inkompetens Barrosonak ebben a vérre (szószerinti túlélésre is) menő játszmában.
Merkel ennek ellenére fontosnak érezte, hogy a „paktum” érdemi pontjaival megismertesse őt (a február 4-i csúcs előtt Berlinben a már említett három órás vacsora során fejtegette Barrosónak a német elképzeléseket). Hát igen, mert Merkel is tudja, hogy csak érdemi bizottsági szerepvállalással lehet objektív, és – megint – a „német diktátum” látszatát kivédő alapokra helyezni az új mechanizmust.
Barroso dilemmája mindezek kapcsán abban áll (ez napjaink sztorija, mindenki figyelheti), hogy a paktummal most kivételes alkalom adódhatna a számára a „Delors-szerep” eljátszására, legalábbis annyiban, hogy az Európai Bizottság hajdani, legendássá vált francia elnöke közismert módon azért is tudott látványos eredményeket elérni, mert legfontosabb kezdeményezéseiben szilárdan maga mögött tudhatta a Helmut Kohl és Francois Mitterand párost. (Az első Barroso-bizottság idején a portugál politikus egyik legnagyobb problémája éppen abból származott, hogy a tagországok között állandóan jobbra-balra udvarolnia kellett, hogy időről-időre összehozzon egy szükséges mértékű EU-tanácsi támogatást.) Most egyedülálló alkalom adódhatna abból, hogy az EU-integráció jövője szempontjából kulcsfontosságú területen ismét helyreállt a „francia-német tengely”, amellyel a háttérben, ha a „paktum” élére áll, már-már „Delors-közeli” erővel vihetne keresztül amúgy integráció-mélyítést szolgáló lépéseket.
A portugál politikus első megnyilvánulásai azonban más irányt jeleznek. Barroso, eddig a viszonylagos távolságtartást és az esetenkénti bírálatot választotta. Aminek oka lehet:
- talán mert maga is komolyan tart a „kormányköziség” közösségi intézményeket károsító túlsúlyától,
- talán mert egyszerűen csak saját, még meglévő befolyását – vagy legalábbis az olyan bizottsági projektek, mint az „európai szemeszter” sorsát - félti,
- talán mert abból vél nagyobb és tartósabb politikai tőkét kovácsolni, ha „merészel” látványosan szembefordulni a „tengellyel”, és ehelyett a többi tagállamra (valamint az ebben nyilván vele tartó Európai Parlamentre) épít.
Annyi bizonyos, hogy Barroso egyelőre csak félszívvel állt a „paktum” mellé, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy akár teljesen kihátráljon mögüle.
6.4 David Cameron
Cameron, mióta Nagy-Britannia miniszterelnöke, minden gesztusával az EU-tól való távolságtartást demonstrálja. Európai Tanácsüléseket követő sajtóértekezletein nem a csúcson folytatott munkáról számol be, hanem arról, hogy mindez miért nem érinti semmilyen vonatkozásban Nagy-Britanniát. A brit Peter Ludlow az „EU-ról történő finom leválás” politikájaként jellemzi Cameron működését, ami előrevetíti, hogy ha a „paktum” többségi támogatást kap, akkor ez még jobban elidegenítheti őt az aktuális folyamatoktól. Ami egyúttal – ha elér egy látványos szintet – színvallásra kényszerítheti azon tagországokat is, amelyek körében eddig élt egy csendes szimpátia a szkeptikus brit politika iránt. Éppen, mert konkrét kérdések megválaszolása következik, „eljöhet az igazság pillanata, amikor nyilvánvalóvá kell tenni, hogy ki hova áll” – jegyezte meg erről az Európai Bizottság egyik vezető munkatársa.
Brüsszel, 2011.02.18
És még mindig a hétfõi bizottsági sajtótájékoztató (ígérem ebbõl nem csinálunk rendszert, már csak azért sem, mert többnyire unalmasabban csordogál az esemény). Nos, egy kolléga a német Bild Zeitung cikke alapján arra kérdezett rá, hogy az Európai Unió tényleg támogatja-e anyagilag a spanyol bikaviadalokat, vagyis a corridákat? A szóvivõ az egészbõl elõször corrida helyett Koreát értett és láthatóan teljesen „kínainak” fogta fel a kérdést. No, de ami a lényeg: utólag megtudtuk, hogy bizottsági pénzek az agrárköltségvetésbõl közvetve tényleg felhasználhatók ilyen célra. Persze nem hivatalosan és fõleg nem automatikusan. Az EU ugyanis a bikák tenyésztéséhez kifizet támogatásokat a gazdáknak, arra azonban már nincs ráhatással, hogy azt pontosan milyen célra használják fel: bikák vérvonalának javítására, szaporításra, vagy az arénákba szánt bikák tenyésztésére. Semmilyen uniós rendelkezés nem tiltja a bikaviadalok szervezését. Az állatvédelmi szabályok ugyanakkor általában tiltják az állatok kínzását. Lehet, hogy Brüsszelnek jobban oda kellene figyelnie a jövõben arra, hogy pontosan mire fordítják spanyolhonban a pénzt? Ahogy a mondás tartja: „szarvánál kellene megragadni a bikát”…
A bizottsági szóvivõket általában nehéz kihozni a sodrukból, rendszerint a legképtelenebb kérdéseket is fakír arckifejezéssel fogadják. Akadnak azonban szituációk, amikor nehéz megõrizni a hidegvért. Ez történt hétfõn is, amikor egy finn újságíró rezzenéstelen arccal azt tudakolta a bizottsági elnök szóvivõjétõl, hogy járt-e a fõnöke mostanában Finnországban. A finn rendõrök ugyanis nagy erõkkel köröznek egy Barrosóra megtévesztésig hasonlító csalót, aki több embert átvert. „Nem aggódik-e Mister Barroso az összetéveszthetõség miatt?” – érdeklõdött mímelt ártatlansággal a finn kolléga, miközben a teremben ülõk dõltek a nevetéstõl.
Pia-Ahrenkilde Hansen, a bizottsági elnök hivatalos „hangja” valószínûleg elõször találta magát olyan helyzetben, hogy „alibit” kellett szolgáltatnia fõnökének. Barroso természetesen mostanában nem járt Finnországban – hallották a tudósítók. De egy újságíró azért rosszmájúan megjegyezte, hogy a különös alteregó felbukkanása soha vissza nem térõ alkalom arra, hogy a skandináv félszigeten széles körben megismerjék az Európai Bizottság elnökének „fizimiskáját”. Azt hiszem tipikusan az az eset, amikor egyik érintett sem örülhet túlzottan a hasonmásságnak…
Persze nem a fehér házival, hanem a brüsszeli bizottságival. Sokan vagyunk újságírók az EU körül (közel ezren), hát sokat kell, sokakkal, és sokféle formában Barroso elnök úrnak ennie, hogy minél többünkkel személyesen is találkozzon. (Mert, ugye, a több száz fős sajtóértekezlet mégsem ugyanaz.) Biztosi körökben amúgy a legismertebbek a „sajtóreggelik”, ezzel maga Barroso is rendszeresen él, többnyire a brüsszeli EU-csúcsok második napjának reggelén. (Ilyenkor mindig elmereng az ember, hogy ő vajon mikor alszik. Mert ha már itt tartunk, említsük meg ezt is: egy-egy EU-csúcs legfajsúlyosabb része többnyire az első este. Különösen, mióta az utóbbi években a reggeli csúcs-kezdésről átálltak az este 6 óraira, ami után a legfogósabb témákat a többnyire este 9-kor szervírozott munkavacsorán tálalják a sültek és desszertek mellé. Vártunk már éjjel 1-ig, 2-ig a vacsorát követő sajtóértekezletre, amin ilyenkor az Európai Bizottság elnöke rendre ott van. És ami után Barroso aligha megy rögtön aludni, hanem még kabinetjével és másokkal egyeztet. Mégis, másnap (vagyis már aznap) reggel 8-kor mindig olyan frissen-ropogósan ül az éjszakai tudósítástól és hajnali keléstől kókadozó újságírók közé, hogy ébresztő kávénak is beillene.)
A reggeli mellett aztán vannak még a sajtóebédek és a sajtóvacsorák. Bár az igazsághoz tartozik, hogy ezek már fontosabb étkezések, amiket a Barroso-félék viszonylag ritkán szánják firkászokra. Alkalmuk sincs rá, lévén a legtöbb hivatalos tanácskozás a munkaebédidőt is magába nyeli, meg ha éppen ráérnének is, az a déli 1-2 óra kellően értékes ahhoz, hogy inkább politikai hasonszőrűekre szánják. (Az egyetlen kivétel Javier Solana, tavaly leköszönt külpolitikai EU-főmegbízott volt. Ő megbízatása tíz éve alatt kilométerek százezreit utazta – nem tudjuk, gyűjtött-e törzsutas pontokat, de ha igen, akkor még unokái is körberepülhetik vele a Földet -, és az volt a ritkaság, amikor Brüsszelben érte az este. Nem lehetett rossz néven venni, hogy legalább ezekből igyekezte átmenteni a családjának az átmenthetőt, amihez képest ő a sajtót inkább ebédre hívta. Nem túl sokszor.)
Barroso főként Strasbourgban vacsoráztatja a médiát. Ehhez is érdemes egy kis kitérőt tenni. Tudnivaló, hogy az Európai Parlament augusztus kivételével minden hónapban legalább egy hetet (na jó: egy hétből négy napot…) Strasbourgban ül.. Ilyenkor keddenként az Európai Bizottság is odateszi a székhelyét, hogy kéznél legyen a honatyák számára (és viszont..). Hosszú lenne most belemenni – majd egy másik alkalommal – a brüsszeliek Strasbourgba vándorlásának a pszichológiájába. Azt, ahogy kevés kivételtől eltekintve utálják a leutazást, hogy aztán sok tekintetben mégis szeressék időként a már ottlétet. Mert a strasbourgozásnak vannak előnyei is. Mindenekelőtt az, hogy ott mást nem lehet csinálni. Oda nem megy más program az ember után. Maga az Európai Parlament az egyedüli program, ami persze kitölti a napot, de nem mindig és nem minden részletében. Könnyebben marad például szabad valamelyik este. A család Brüsszelben, a vendégeskedő politikai delegációk nem utaznak le a kedvéért még Elzászba is, csakúgy elugrani máshova nem egyszerű – hát hadd jöjjön a sajtó. És a sajtó jön.
Szívesen? Vágyakozva? Fanyalogva? Hogyan is fest a média-reagálás ezekre az elnöki meghívásokra? (Amit amúgy Barroso kabinetjének sajtóreferense prezentál. Személyesen, mióta csak főnöke beköltözött Brüsszelbe (tehát immár 6 éve). Azaz, korábban más (is) intézhette ezt, de ilyenkor volt, hogy a dolog szélesebb körbe kiszivárgott, ráadásul idő előtt. És ez mindig kínos, mert mit gondol, akit nem hívtak meg? Márpedig az asztal köré – a brüsszeli elnöki ebédlőben – huszonvalahányan férnek. Strasbourgban a fele sem. Az ezerből. De szóval azóta a meghívás mindig az utolsó percben érkezik. És mindig közvetlenül a kabinetből.). Örülünk, ha megkapjuk? Szégyen, de igen. Még az EU-csúcsok másnapjára is, bár az igazsághoz tartozik, hogy előtte, a hajnali 3 órás fekvés idején nem feltétlen ugyanazzal a lelkesedéssel gondol az ember 6 órás kelésre, mint 9-kor magára a letudott elnöki reggelire. Ami után alkalmasint többet tud az előző esti csúcs-vitáról, mint több száz másik brüsszeli kolléga együttvéve. És hát, ugye, az információ értéke fordítottan arányos annak ismertségével. A firkász – de az elemző-szakértő is – pedig mégiscsak abból él, hogy valamivel hamarabb, valamivel többet tud, mint a szakmabéli többség.
Hogyan lesz valaki meghívott? Ördög tudja. Pontosabban: a világlapoknál ez nem kérdéses. Az Elnöknek is érdeke, hogy az európai média-nagyok lehetőleg minél többször hallják – és még inkább lehetőleg meg is írják őt. De a kisebbek? (Országméretre is, sajtóméretre is. A firkász mérete kevésbé számít.) Sok minden közrejátszhat itt. Például a szenioritás, az ezzel összefüggő ismertség, a láthatóság, az utóbbi feltételéül számító aktivitás. Szóval a viszonylag rendszeres jelenlét és részvétel a brancsban. Ha valakit igazán érdekel a téma, dörgölőzés nélkül is el lehet jutni ide, csak ki kell várni. Legyen ez a magyarázat e sorok írója esetében is: tizennyolc brüsszeli év alatt ez-az már összejöhet.
Hogyan fest ilyenkor maga Barroso? Reggelente frissen, délben feszülten, esténként már kopottasabban, de korához és az őt érő napi terhelésekhez képest még mindig figyelemre méltó tartással. Látszik, hogy tényleg a political animal-ek családjához tartozik. Ez az életeleme, ebből merít, ennek él. A kommunikációval nincs hiba: szeret sokat beszélni. Ez nem mindig öröm, mert a hosszú válasz behatárolja a lehetséges kérdések számát. Másfelől mindig a másoknak adott választ érezzük csak hosszúnak. Ha a miénkre kurtán felel, meg vagyunk sértve. Miről beszél? Persze arról, ami neki fontos. Pontosabban: arról mindenképpen. Be van kalkulálva, tudja előre a meghívott is, hogy így lesz. Mégis elmegyünk, mert azért csöpögtet olyasmit is, amiről tényleg csak ő tudhat. No meg cikket díszíteni is jól jön, ha nevét is adja az elmondottakhoz, és beírhatjuk a cikkbe, hogy ezt maga a nagy ember mondta, nekünk, ott előttünk, személyesen. Szerkesztők otthon nagyon díjazzák az ilyet. Voltaképpen egymásra utalt összekacsintás az egész. Mi tudjuk, hogy ő voltaképpen hatni akar ránk, vagy legalábbis arra, amit gondolunk. Ő tudja, hogy mi tudjuk, de azért megteszi. Bízik benne, hogy megragad bennünk valami. Mi pedig eltűrjük ezt, ha közben ki is fizet néhány egyedi információval, értesüléssel, szemponttal. Meg persze kérdezünk, és ez néha ki tudja zökkenteni. Éppen, mert szeret beszélni, és fontosnak érzi, hogy kifejtse. De azért van is annyira profi, hogy ne lépjen át olyan vonalat, amit nem akar. Tavasszal a pénzügyi válság idején a neves gazdasági lapok emberei egy órán át bombázták lényegében ugyanazokkal a kérdésekkel. Ő egy órán át mindig megállt ugyanott. Ilyenkor persze nem népszerű. Igazából szinte sohasem az. Ez is újságíró-adottság: megsértődünk, ha nem hívnak meg minket, de leszóljuk amit és akit hallottunk, ha ott lehetettünk.
Voltál Barroso-reggelin? Tipikus kérdés az EU-csúcsok másnapján, délelőtt, amikor sorban jönnek meg a többiek. Ha voltunk, és ha haver az illető (no meg nem versenytárs), akkor ilyenkor kinyitja az ember a noteszát, és részletesen beszámol. Ami segít magunkban összegezni, miközben erősítjük (saját) sajtókapcsolatainkat. Hogy mi volt a menü? Valami finom. Többnyire erre figyelünk a legkevésbé. Pedig végső soron mi – adófizetők – finanszírozzuk ezt is. Illene jobban megbecsülni. De nekünk csak az információ kell. Megjegyzem, kollegák köréből erre még nem is kérdezett rá senki. Lehet, hogy nekik is csak az információ kell? Biztos szakmai ártalom.
