Az elmúlt napokban újra gyakran elővették azt a Jean Monnet-nak tulajdonított mondást, miszerint az európai integrációt a válságok hajtják előre, és az EU az ezekre a válságokra adott válaszok együtthatójától függ. Nos, ha szerencsénk van, Európában talán néhány hónapon belül lecseng a koronavírus-járvány, ami azonban sokkal inkább valaminek a kezdete lesz, mint a vége. Olyan válságok sorozatáé, amelyek – ha nem is teljesen egyforma mértékben - a világon minden országot és mindenkit sújtanak, függetlenül attól, hogy gazdagok vagy szegények, vagy hogy hol helyezkednek el a térképen.
A Covid19 nem az első globális jellegű krízis, hiszen alig egy évtizede a nagy gazdasági és pénzügyi depresszió már drámaian rámutatott a globalizáció kori válságok pusztító erejére: egy amerikai székhelyű multinacionális bank bedőlése elég volt ahhoz, hogy magával rántsa a fejlett világ pénzügyi rendszerét. De, az első egészségügyi világjárvány még ezen is túltesz, hiszen senkit és semmit sem kímél, és már most recesszióba taszította a világgazdaságot.
Ha újabb járványokra (új koronavírusok és szuperbaktériumok stb.) és az éghajlatváltozásra gondolunk, könnyű belátni, hogy a mostanihoz hasonló krízisek a jövőben sajnos inkább általánosak lehetnek, mint kivételek. Éppen ezért is riasztó, hogy mennyire képtelenek a mai politikai rendszerek civilizációs fenyegetést is magukban hordozó kihívásokat előrelátni és előre felkészülni azok fogadására. Ez alól sajnos a nyugati demokráciák sem kivételek. A politikai elitek rövidlátása egyre kevésbé képes biztosítani azokat a közjavakat, amire különben a választóktól kapott megbízatásuk szól. Nemzetközi, európai és nemzetállami szinten egyaránt meghatározó ma az eseményekre reagáló, a megelőzésre képtelen attitűd, aminek a humán és anyagi költségei felbecsülhetetlenek.
Éppen ezért rendkívül aggasztó, hogy a koronavírus-járvány olyan pillanatban sújt le a világra, amikor a globális jellegű válságok kezelésére valamennyire is alkalmas multilaterális struktúrák elsősorban az amerikai elnök destruktivitása miatt végletesen meggyengültek. Pedig a józan ész azt diktálja, hogy a járványok és hasonló globális válságok megelőzésére és hatékony kezelésére globális válaszok kellenek. Az Egészségügyi Világszervezetet (WHO) nem kiéheztetni, hanem éppenséggel megerősíteni kellene. Az új geopolitikai rivalizálás, ami összefügg Kína megerősödésével és az USA kivonulásával a világpolitikából, azonban még sebezhetőbbé teszi a világot akkor, amikor világméretű összefogásra lenne szükség a globalizációval összefüggő problémák hatékony kezeléséhez.
A multilateralizmustól való elfordulás és a „katasztrófapolitika” eluralkodása kifejezetten rossz hír az EU számára, amelynek erejét és befolyását a szabályokon és a jogon alapuló rendszer adja. Ezért egy új geopolitikai rivalizálás által dominált világban, ahol a kihívások is globális természetűek, az egységben az erő logika alapján az azokra adott válaszok EU-szinten hatékonyabbak, mint a nemzetállamok szintjén.
Az Európát az elmúlt 10-15 évben kívülről érő krízisek egytől-egyig rámutattak az EU gyenge pontjaira, így az azokra adott válaszok a külső tényezőktől való függőségének a csökkentését, illetve ellenállóképességének a növelését célozták. Így volt ez a 2006-os és 2009-es gázválság idején, amire a belső energiapiac kiépítése és a megújulók bevezetésének felgyorsítása volt a válasz. De, a 2015-ös migrációs krízis esetében is, ami a külső határok megerősítését eredményezte. És valószínűleg ez lesz a válasz a koronavírus-járványra is, ami rávilágított a globalizáció egyik nagy hátulütőjére, a gyógyszerek és gyógyászati eszközök gyártókapacitásának Európán kívülre való kiszervezésére és a kínai ellátási láncoktól való egyoldalú függőségre.
Az európai piacra kerülő generikus gyógyszerek 90 százalékát például jelenleg Kínában és Indiában állítják elő. Ezért a jelenlegi válságra adandó válasz is Európa önálló cselekvőképességének a megőrzése kellene, hogy legyen, mert a globális kihívások és folyamatok egyszerűen ebbe kényszerítenek bele.
Ez szükségszerűen magában foglalja a Kínához fűződő viszony újrafogalmazását, és ahol lehet, a kialakult egyoldalú függőség megszüntetését vagy mérséklését. Az ezzel kapcsolatos munka már a járvány előtt megindult az Európai Bizottságnál. Ez az új helyzetben még több értelmet nyer. Brüsszelben attól tartanak, hogy a válság miatt pénzügyileg meggyengülő, stratégiailag fontos európai cégek kínai kézbe kerülhetnek. Ezt megelőzendő úgy módosíthatják a versenyjogi szabályokat, hogy megkönnyítsék e cégek állami felvásárlását. Komoly kihívás lesz ezt úgy kezelni, hogy az EU ne essen bele a protekcionizmus csapdájába. Különös tekintettel arra, hogy a kereskedelem az EU gazdasági növekedésének egyik fő motorja.
Vajon az EU hatékonyabban tudta volna kezelni a Covid19-et, mint egyes tagállamai? Erre a kérdésre csak akkor tudnánk a választ, ha a megelőzés és a védekezés megszervezése uniós hatáskörben lett volna. De, mivel ilyenre az EU-nak nincs jogalapja, ezért a nemzetállamokat és azokon belül is a kormányokat terheli a felelősség. Az eddigi helyzetet elnézve vegyes képet látunk. Németország szervezett és hatékony válságkezelése például csattanós választ ad azoknak, akik azt állították, hogy a liberális demokráciák az autokráciáktól eltérően képtelenek hatékonyan megbirkózni a járvánnyal. A választóvonal valójában a hozzáértés és az inkompetencia között húzódik.
És mivel a közegészségügy területén az európai hatáskörök nagyon gyengék, érthetően a járványra adott első válaszok is nemzetállamiak voltak. Hamar kiderült azonban, hogy a magukra büszke országok intézkedései fabatkát sem érnek az EU ernyője nélkül, mert a belső határok lezárása miatt megbénult az áruforgalom. Egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgását biztosító egységes belső piacon nem életszerű egy határokat nem ismerő járvány ellen pusztán nemzetállami eszközökkel felvenni a harcot.
A COVID19 ennélfogva elengedhetetlenül a jelenleg csak a koordinációra kiterjedő uniós hatáskörök megerősítéséhez vezet majd, aminek egyik első jele a 90%-ban közös pénzből finanszírozandó központi raktárkészlet felhalmozása a mindenhol hiányzó egészségügyi védőeszközökből.
„We are doing by learning” (Menet közben tanulunk) – mondta a napokban egy uniós tisztviselő arra célozva, hogy a Európa és tagállamai a legközelebbi válság során talán nem követik majd el ugyanazokat a hibákat. Az EU – ahogy fent írtuk – nem más, mint a válságokra különböző szinteken adott válaszok együtthatója. Ezért nincs sok értelme különbséget tenni az uniós, a tagállami vagy a helyi szintek között, hiszen azok együtthatója határozta meg a koronavírus elleni védekezés sikerét is.
Mint ahogy ez határozza meg majd azt is, hogy az EU gazdasága és általában az uniós projekt megerősödve vagy meggyengülve kerül majd ki a jelenlegi felfordulásból. A válságtünetek már jóval a járvány előtt megjelentek, a Covid19 viszont potenciálisan felnagyíthat és felgyorsíthat negatív folyamatokat. De, ennek alternatívájaként elvezethet ahhoz a felismeréshez is, hogy a tagállamok sem lehetnek erősek, ha Európa gyenge.
Az Európai Unión belül részben az egymást követő válságok hatására már hosszabb ideje gyengülni kezdett a belső kohézió. Észak-déli, nyugat-keleti és egyéb választóvonalak jöttek létre a kihívás (migráció, gazdaság, jogállam stb.) természetétől függően. A feszültségeket nem egy esetben – így gazdasági és monetáris területen – az európai projekt tökéletlensége szülte. A közös érdekeket a korábbinál gyakrabban háttérbe szorítja a nemzeti önzés és a tagállami logika.
Mivel egyre nehezebb közös megoldások körül konszenzust kialakítani, jobb híján a tagállamok egyes területeken a saját útjukat kezdik el járni, majd utólag az EU-ra hárítják a felelősséget. Eljutunk egy olyan pontra, mint a migrációs válság kezelésekor, hogy a nem létező európainál jobban működik bármilyen tagállami megoldás is. És ez utólag igazolásként szolgál a nemzetállami megközelítés nagyobb hatékonyságára. Miközben az adott helyzetben a nemzeti keretek csak „szub-optimális” válaszokat adnak.
A Covid19 járvány pozitív olvasata, hogy kivételes lehetőséget kínál az elhagyott ösvényre való visszatalálásra. Brüsszelben és az európai fővárosokban mostanság újra divatba jött a Marshall-terv emlegetése. Minden hasonlat sántít, így ez is, de ettől még tény, hogy a járvány és a nyomában kibontakozó gazdasági válság generációk óta nem látott erőpróba elé állítja Európát és mindenekelőtt az európai társadalmakat.
Nem a gazdasági és a politikai önzés ideje ez. Az amerikaiak közel 75 éve tisztában voltak azzal, hogy magukon is segítenek, ha Európán segítenek. Ha nem a mostanában elkoptatott szónak számító szolidaritásból, akkor hát azért, mert jó beruházás a jövőbe.
Gyévai Zoltán
BruxInfo-főszerkesztő
