2008-ban sokan riogattak egy újabb nagy gazdasági válság visszatértével, és nyomában hatalmas társadalmi felfordulások veszélyével. Tömeges méretekben az utóbbi végül elmaradt. Ám egyre több jelenség arra utal, hogy a politikai válság csupán búvópatakként alámerült egy időre, most viszont egyre több helyen – meglehet, módosult formában, de - mégis felszínre tör. A maga nemében ennek eminens megnyilvánulása az „Igazi Finnek” sokakat megriasztó előretörése a hétvégi finnországi választáson.
Annak idején az EU-integrációban hívők számára az ír gazdasági összeomlás azért jelentett nagy csalódást, mert előtte évtizedeken át az „ír gazdasági csoda” számított az egyik integrációs siker-sztorinak. Lám, egy ország, amelyik Európa nyugati perifériájáról az unió (akkor még EK) szegény rokonaként csatlakozott a klubhoz, három évtized alatt elérte, hogy gazdasági növekedésben lepipálta a legtöbb nagy tagtársat is. Csak hát az innovatív ötletek gazdasági, pénzpiaci fegyelmezetlenségekkel, hibás pénzügyi döntésekkel is párosultak, amik most – ki tudja mennyi időre – maguk alá temetni látszanak az innovatív évek gyümölcseit.
Mindez azonban még csak csalódás volt. Az igazi sokkot nem kevesek számára az jelentette, amikor kiderült, hogy az innovációs szempontból másik – még nagyobb – siker történetnek számító finneknél meg a politikai tolerancia és támogatás készül végzetesen megroppanni a kulcsfontosságú EU-projektek (mindenekelőtt az euró megerősítése) iránt. Az EU-prioritásokhoz képest a finn érdekeket hangsúlyozottan előbbre soroló Igazi Finnek berobbanása ugyanis éppen ezt vetíti előre. Kormányalakítási lehetőséghez ugyan – igaz, kevesebb, mint 2 százalék híján csupán – nem jutottak még, de az általuk képviselt nacionalista gazdaságpolitikai szempontok aligha lesznek eleve ignorálhatóak. Első lehetséges áldozatul sokan máris a portugáloknak szánt leendő EU-mentőcsomagot emlegetik, miután Finnországban egy ilyen intézkedéshez a parlament döntése is szükséges, márpedig az „igazi finnek” helyből elutasítják az egész „kimentősdit”. A koalíció-képes – eddig ellenzékben ülő – szociáldemokrata párt pedig komoly változtatásokat követel a majdani EU-mentőöv tényleges tartalmában.
Finnország évekig azért volt mintaállam, mert a finn föld volt az első, ahol nemcsak beszéltek, de idejekorán tettek is azért, hogy a gazdaság, a tudomány, a kutatás és a fejlődés tényleg innovatív legyen, elérve, hogy minimális népességgel és kedvezőtlen földrajzi fekvéssel is világméretekben is húzóágazatot teremtsenek. Tekintsünk most el attól, hogy éppen mostanra e húzóágazat zászlóshajója – a NOKIA – is megroggyant, ennek gyökerei ugyanis sokak szerint inkább hibás vállalatvezetési stratégiához, semmint a gazdasági válság kényszeréhez nyúltak vissza. A fontosabb jelenség, hogy eközben tehát a háttérben a „józan finnek” körében ilyen átütő mértékben tudott teret nyerni az integrációs megoldásoktól elforduló, áldozatvállalásokat elutasító, finn szempontokat abszolutizáló tömeghangulat (amibe amúgy a migrációs-ellenesség is beleértendő).
Mindez főként azért nagyon figyelemre méltó, mert ezzel egyúttal az ír (görög, portugál) összeomlás politikai ellenpólusa is manifesztálódik. Az előbbieknél a gazdasági válságban összeroppant évtizedes hibás gazdaságpolitika bűnhődik. Az utóbbinál mások hibáinak – illetve a mindezt kikényszerítő integrációs mechanizmusoknak – a tolerálása lehetetlenült el oly mértékben, hogy ez immár politikai földcsuszamlást vetít előre.
A jelenség lehetne szomorú, ha csak a finnekre korlátozódna. De riasztóvá válik, ha szembenézünk azzal, hogy igen sok tagországban hasonló, populizmus felé szorító jelenségek ütik fel a fejüket. Gondoljunk a legutóbbi francia közvélemény-kutatásra, amelyik a szélsőséges Nemzeti Font jelöltjét hozta ki lehetséges győztesnek a következő elnökválasztásra. Vagy a görögök megsegítését dühödten elvető németországi megnyilvánulásokra. A szlovák kormány elutasító döntésére, hogy az utóbbiban Szlovákia egyáltalán részt vegyen. A bármilyen „kimentéseket” többnyire bíráló holland közvélekedésre. És messze még a sor vége.
Mindez riasztó, csak éppen nem feltétlen meglepő. Amikor 2008-ban kipukkadtak a buborékok, és lépten-nyomon mindenki az 1929-es válság rémképével ijesztgetett, a gyors és erőteljes makrogazdasági intézkedések sora végül kivédte a hajdani „Nagy Válságot” követő társadalmi megrázkódtatásokat. Ám ez a védelem sokak szerint inkább csak halasztás volt. A pénzpiaci, banki válság átnövését egy általános gazdasági válságba valóban sikerült elkerülni a hirtelen a gazdaságokba öntött több száz milliárdos kormányzati tőkeinjekciókkal. De már akkor tudni lehetett, hogy ez a több száz milliárd előbb-utóbb hiányozni fog.
Korábban egy-két százalékos költségvetési deficit is uniós üggyé tudott válni. Most hirtelen ennek többszörösét gyűjtötte össze a tagországok többsége, a válság miatt átmenetileg közmegegyezéssel tolerált módon. De ha a hivatalos közmegegyezés egy időre tolerált is, a piacok nem volt ilyen kegyesek, és lecsaptak az amúgy is gyenge, vagy hibás gazdasági alapokon blöffölő periférikus tagokra. Erre válaszul vált elsődleges EU-követelménnyé a bajbajutottak megsegítése, illetve mindenki más felé (is) a mielőbbi gazdasági-fiskális konszolidáció. Ami pedig csak növekvő megszorításokkal lehetséges.
Az állandó és erőteljes áldozatkövetelés viszont óhatatlanul kitermeli a politikai elégedetlenséget, mégiscsak felszínre hozva a 2008-ban még elfojtott társadalmi feszültségeket, csak éppen más formában. Ennek látványos szimptómái most az „igazi finnek”. És csak remélni lehet, hogy marad még elegendő – akcióképes – „igazi európai” is hozzájuk képest.
