A múlt heti EU-csúcs talán legfontosabb tanulsága az volt, hogy Angela Merkel – egyelőre? – semmi szín alatt nem engedi elszigetelni David Cameront, és nem kíván a brit kiválásra ösztönözni. Majdnem biztos, hogy nem kis részt ezért is állították meg a vonatot pénteken, a brüsszeli pénzosztó EU-csúcson – amit ugyan formálisan a levezető elnök, Herman Van Rompuy tett, de aligha Merkel egyetértése nélkül -, mert az akkor prezentált kormányzati álláspontok fényében a brit pozíció lényegében kibékíthetetlennek tűnt a nagy többséggel. Ami viszont reális veszélyként vetítette előre a brit vétót, de legalábbis a brit bűnbakságot. Márpedig egy ilyen fejlemény távolabb mutató önmozgása nagyságrendekkel súlyosabb problémákat ígért - legalábbis bizonyos (például német) olvasatokban -, mint az, hogy halasztódik-e a megállapodás az új hét eves EU-keretköltségvetésről.
David Cameron egyszerűen olyan helyzetbe manőverezte magát már a csúcs előtt, hogy abból szinte nem látszott jó kiút. (Tanulságos volt figyelni arcát a csúcsot megelőző „családi fotó” készítésénél: talán a legfeszültebb volt mind között.) Dilemmája abból állt, hogy vagy kitart a drasztikus vágást követelő álláspontja mellett, de akkor jó eséllyel egyedül marad, és akár még Nagy-Britannia „leszalámizása” is beindulhat az EU-ból, vagy enged, de akkor otthon lehetetlenül el. Szóval vagy az EU-t veszíti el (máris), vagy az országot. Ezt ismerte fel Merkel, amikor – magányát enyhítendő – csatlakozott mellé lényegében ugyanolyan súlyú követeléssel, (30 milliárd eurós vágással, holott néhány nappal korábban még azt nyilatkozta, hogy valószínűleg sikerül majd áthidal „azt a néhány milliárdot”, ami az álláspontok között van). És e felismerés nyomvonalán haladt Van Rompuy, amikor még a részletekben elmérgesedő vita beindulása előtt felfüggesztette az ülést. (Egy apró zárójel: a másnapi nemzetközi sajtó visszatérően a tárgyalások „összeomlásáról” beszélt, aminek bizonyítéka szerintük, hogy az EU vezetői „két nap alatt sem tudtak” közös nevezőre jutni. Ezek az emberek egy jó címért egyszerűen figyelmen kívül hagyták azt a kurta tényt, hogy az EU-huszonhetek nettó alig 5 órát tárgyaltak csúcs-keretek között. Végül is csütörtökön egész nap mindenki csak Van Rompuy-jal találkozott kétoldalú alapon, a csúcs akkor még el sem kezdődött. Az esti plenáris alig egy órás volt, aztán péntek délig megint minden delegáció visszavonult az új papírt elemezni. Érdemi vita csak valamivel péntek 12 óra után kezdődött, amit alig 4 órára rá az ülés elnöke már fel is függesztett.)
Visszatérve a “brit kérdésre”: az eset láthatóan tágabb, és sokkal nagyobb jelentőségű politikai kontextusba helyezte a közvetlen pénzosztás kérdéskörét. Persze, fontos, hogy kinek hány milliárd jut, vagy mennyit fizet, még inkább az, hogy erről mielőbb szülessen megállapodás. De még fontosabb – német szempontból mindenképpen -, hogy miként alakul az európai integráció (és azon belül az euró) sorsa. A brit probléma elgennyedés ebbe kezdett túlságosan belefolyni, történetesen most a pénzosztó értekezleten keresztül.
Merkel és csapata jól látható elszánással halad egy mainál sokkal integráltabb Európai Uniós képlet felé, sokak szerint lényegében a német föderáció egyfajta európai szintű reprodukcióját célozva meg. És elég világosan látják azt is, hogy mindennek megvalósulásához milyen lehetséges lépések vezethetnek, élükön mindjárt a három hét múlva esedékes EU-csúcs döntéssel egy leendő európai egységes bankfelügyelet megteremtéséről. Mindennek folyamatába egy drámai szakítás Londonnal ma nem férne bele. Három hét múlva Cameron még mindenképpen kormányfője lesz a pénzpiacok menedzsmentje szempontjából egyáltalán nem lényegtelen szereplőnek számító brit királyságnak. És a bankfelügyelet megalkotása nem „eurózóna-döntés” lesz, hanem a mind a 27 tagország egyetértése kell hozzá.
Nem, nincs arról szó, hogy Merkel megszerette volna az EU-politikában többnyire mindenben fékező brit politikát. Még kevésbé annak - integrációs továbblépés helyett éppen, hogy egy sor területen „újranacionalizálást” akaró - cameroni változatát. Valamikor hosszabb távon – például, ha majd 2015-ben a brit nép egy népszavazáson úgy dönt -, minden felet és körülményt alaposan felkészítve valószínűleg Berlin támogatni tudná, ha nem is az azonnali teljes brit kiválást, de például az érdemi tagsági státusz egyoldalú és önkéntes csökkentést. De nem most, és nem azonnali konfliktusokon keresztül. Sokkal súlyosabbak a mai tétek.
Mellesleg szólva: a lehetőleg minél nagyobb vágás a közösségi kiadásokban persze a német érdekektől sem idegen. (Bár az eredeti német álláspont megállt a GNI 1 százalékánál, ami alig másfél tucat milliárddal kevesebb csak annál, amit Van Rompuyék eredetileg az asztalra tettek.). Mindenesetre azzal, hogy Berlin itt egy kicsit megtámogatta Londont, saját szempontjából kárt nem okozott, cserébe talán valamelyest szelídített egy potenciális ellenkezőn a decemberi csúcson.
Ebbe illesztve célszerű nézni a pénteken történteket. Amibe természetesen szerepet játszott az is, hogy valóban nagyon sok tagország egyelőre nagyon eltérő állásponton van ma még a végső pénzosztási arányokat illetően. De önmagában ez az efféle konferenciák elején mindig így van. A vízválasztót most a brit probléma jelentette.
Más kérdés, hogy mindettől persze még erős túlzás a történtek fényében azonnal „Berlin-London tengelyről” beszélni (jelentésekben ez sem éppen ritka). Aligha húzhat azonos irányba a bankuniót, közös gazdasági kormányzást és végső soron valamiféle európai politikai uniót akaró német politika, a közösségi hatáskörök radikális visszaszorítását zászlajára tűző szigetországéval. Pillanatnyi érdekközösségről volt itt inkább szó, aminek érdemi hasznát persze majd csak a jövő mutatja meg (ha lesz egyáltalán..).
