Egymást érik a magyar sajtóban a soros magyar EU-elnökség „harmadát” értékelő hosszabb-rövidebb elemzések. Eltekintve most attól, hogy a jól hangzó „harmad” igazából kurta két hónap is alig volt még, (egy 28 napos február, meg a téli szünet után alig három hetes január), ami alapján nem biztos, hogy fair dolog máris bármilyen véleményt mondani egy hat hónapos munkáról, az észrevételek többségénél igazából a szakmai tévedések azok, amik most írásra késztetnek. Az alábbi sorok nem akarják kétségbe vonni bárki jogát, hogy ne szeresse a magyar elnökséget, ne szeresse az ezt jegyző jelenlegi apparátust, vagy ne szeresse annak vezetőit. Egy dolgot kíván csak tisztázni: a szakmai korrektséget.
Az induló vélemény valamennyi esetben közös: a magyar elnökség nem ura a helyzetnek, kihagyják, lenézik, megkerülik, nem foglalkoznak vele. Az állítás lehetne igaz is, ha mondjuk elnökségi pozíciópapírok híján állna a munka az EU-szabadalom, vagy a közös agrárpolitikáról készülő első EU-tanácsi vélemény kapcsán. Ilyesmikről azonban nem esik szó, talán mert ezeken a területeken nem áll rosszul a helyzet. A felrótt deficit látszólag máshol van: „Az állandó elnökség magához ragadja a kezdeményezést a gazdaságpolitikába”. „A szürke belga mozgatja a szálakat Orbán helyett”. „Elszívják a nagyok a magyar elnökséget”. Illusztrációnak néhány cím az eddigi értékelésekből. Közülük az első kettő a EurActiv írásait vezeti fel, az első esetben mindjárt olyan mondatokkal folytatva az induló hangütést – amúgy a francia-német gazdaságpolitikai javaslatra utalva -, hogy „a régi rendszer szerint a soros magyar elnökség feladata lett volna a többi tagállammal kompromisszumra jutni. Ehelyett az EU állandó elnöke, Herman Van Rompuy és Barroso bizottsági elnök vették kezükbe a feladatot”. Mindezt az Index úgy fogalmazta meg, hogy „egyszerűen kicsik vagyunk a mostani nagy egymásnak feszülés kezelésére”.
És hát itt van az első, kiinduló tévedés. Tévedés, vagy alulinformáltság az elnökségi munka tényleges tartalmát illetően, s így arról is, hogy akkor tehát mi kérhető számon rajta. Egyszerűbben fogalmazva: szakmai szempontból az egész előző bekezdés értelmezhetetlen. (Nonsense – mondaná az angol.) A tévedés magva azon tény figyelmen kívül hagyása, hogy az EU-elnökség nem az EU „vezetését”, hanem az EU-ügyek egy behatárolt, de amúgy jelentős részének hat hónapra szóló menedzselését jelenti. Folyó jogalkotási ügyek tanácsi intézését, a több száz munkacsoporttól a nagykövetek heti (többszöri) találkozóján át a (szak)miniszterek rendszeres ülésezéséig. Amelyekben a nagykönyv szerint az Európai Bizottság által készített javaslatok tanácsi gyúrása folyik – ráadásul egyeztetésben az Európai Parlamenttel is -, hogy egykoron majd EU-törvény lehessen belőlük. Ez az elnökségi munka 90 százaléka.
A „vezetést” - mindenekelőtt éppen a makrogazdasági folyamatok kézbentartása, a válság kezelése és jövőbeli válságok lehetséges kivédése kapcsán - a Lisszaboni Szerződés óta immár formálisan is az Európai Tanács (EiT), az állam- és kormányfők rendszeresen összeülő tanácskozó testülete végzi. (Mert informálisan már korábban is ez volt a tényleges gyakorlat.) Olyannyira formalizált ez, hogy arról is elvi állásfoglalás van, hogy stratégiai kérdéseket először az EiT elé terjeszt még a Bizottság is, és csak az ő politikai döntésük után „csorog le” az ügy a tanácsi hierarchiába (lásd az EU2020 gazdaságpolitikai stratégia bevezetésének történetét). Stratégiai kérdésekről először ezen a fórumon – vagy ha közvetlenül euró-zónát érintő kérdésről van szó, akkor esetleg euró-zónához tartozó első számú vezetők EU-nál szűkebb körében – vitatnak, elemeznek, orientálnak. Továbbá egy-egy találkozójuk között nevükben és számukra folytatja ugyanezt a munkát Herman Van Rompuy, az EiT állandó elnöke, nekik referálva a helyzetről.
Ez a belga amúgy egyáltalán nem „szürke”. PR-szereplésre persze nem túl színes, tény. De amúgy kifinomult politikai tapasztalata van, hallatlan kompromisszumépítő-készsége, a tagországok vezetői részéről pedig – akik maguk közül választották erre a posztra és éppen erre a munkára – nagy megbecsültsége. És ennek megfelelően minimum két és fél évre szólóan komoly mandátuma is. Nem tesz mást, mint ami a dolga. Ha nem tenné, akkor az lenne a vád ellene, hogy csak báb, és dísznek használják. Ehelyett éppen ellenkezőleg: tavaly a görög válság elején az ő közvetítése hozta össze a kakaskodó francia elnököt, a kétségbeesett görög kormányfőt, és az akkor éppen felettébb szorongatott helyzetben lévő német kancellárt (észak-rajna-vesztfáliai választások előtt voltunk éppen). Herman Van Rompuy semmiféle szálat nem vett el Orbán Viktortól, mert az ügyek jól körülhatárolt együttesében az Európai Tanács szintjén kezelt ügyek szálai mindig is az ő kezébe lettek lerakva. Amihez ugyanígy nem fért hozzá soros elnökként José Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök sem, (pedig mögötte már elég nagy ország áll, nem is friss tagsággal).
Ugyanezért az is magától értetődő, ha az újabb Európai Tanácsülés előkészítése végett az állandó EiT-elnök kezd konzultációt az érintett fővárosokban (egyes értékelések ezt is a magyar elnökség mellőzéseként rótták fel). Hát hiszen éppen erre lett kitalálva az egész EiT-elnöki munka! Akár tekinthetnénk Van Rompuy munkaköri leírásának illusztrációjaként is.
A magyar „elnökségi” bénaság – a dolgokról való lemaradás – további „példája” az említett értékelésekben az, hogy nem elég, hogy (látszólag csak) Merkel és Van Rompuy osztja az észt, de ráadásul aztán mindezt csak bennfentes euró-zónásokkal osztják meg, a magyaroknak meg fityisz jár, oda sem engedik az asztalhoz. Tekintsünk most el attól a tényszerű apróságtól, hogy az Indextől az EurActivon át az utóbbit idéző Origóig mindenki tényként és megalázó botrányként tálalja, hogy (a német-francia paktumról) „az EU történetében először az euró-övezet saját csúcsot tart márciusban” (írja az Index), avagy a EurActiv/Origo megfogalmazásában: „..hasonló külön találkozóra még nem volt példa..” stb. (Amivel – zárójeles megjegyzés - nem az az igazi baj, hogy ezen írások szerzői nem hallottak még a 2008 októberi párizsi euró-csúcsról, vagy a 2010 májusi brüsszeli euró-csúcsról. Hanem hogy láthatóan utána sem néztek, milyen előzményei lehettek az ügynek. Ami pedig talán elvárható, ha utána – részben ez alapján is – sommás véleményre szánják magukat. A szakmai hitelességből mindenesetre óhatatlanul lecsippent.)
De vannak itt fontosabb dolgok. Először is ez a paktum-ügy. A német-francia kezdeményezésnek tagadhatatlanul kiemelten jó sajtója van, mindenki le is ír róla mindent, amit csak hall, vagy gondol. De ettől a tények még tények maradnak. És a szürke tény az, hogy ez a paktum-micsoda sohasem akarta – nem is tudná – leváltani a maastrichti kritériumokat (mert ilyen megjegyzés is akadt), és még csak azt sem ambicionálja, hogy a másfél év óta folyamatosan épülő leendő európai gazdasági kormányzási csomag helyébe lépjen egymaga. A körötte támadt nagy hírverés elfedte, de itt azért mögötte, mellette, vele párhuzamosan zajlik még legalább hat másik, egymást kiegészítő kőkemény szakmai munka. Kezdve az ideiglenesnek szánt (merthogy csak három éves) stabilizációs eszköz (válságalap) lehetséges megerősítésétől, a jövőbeni, állandónak szánt hasonló mechanizmus pontos mibenlétének meghatározásán át, az újabb bank stressz-tesztig. Vagy éppen a majdani gazdasági kormányzás törvényi megalapozását célzó 6 új jogszabály-tervezet vitájáig, no meg az értelmezhetetlen nevű „európai szemeszterig”, amely utóbbi végső kihatásában mégiscsak példátlan módon a nemzeti költségvetések elkészítéséhez fog nem is olyan soká előzetes elvárásokat megfogalmazni mindenki felé.
Ez mind folyamatban van, többnyire már legalább egy éve. A francia-német újítás mindezekhez képest próbál beszuszakolni lehetséges addicionális elvárásokat, mint például az általuk először hat pontban összefoglalt hat területen a tagországok önként vállalt koordinációs mechanizmusának a megteremtése. (Ekörül a hat téma körül is mennyi fortyogás van! Pedig ezek egyelőre mind még csak ötletek, maguk a németek hangsúlyozzák, hogy egyiket sem gondolják adott formában azonnal kőbe vésni, és még ahhoz sem ragaszkodnak, hogy induláskor azonnal éppen hat koordinált terület legyen: kezdetben lehet akár csak kettő is. Alkupozíció volt ez, hogy aztán lehessen miből lefaragni.) Ha lesz a „paktumból” (ma már amúgy másként hívják) valami, szinte bizonyos, hogy az euróban résztvevő országok önkéntes vállalásaként vezetnek majd be néhány ráadás-házifeladatot. (És igazán bennfentesek persze azt is tudják, hogy a „name of the game”, azaz az igazi szándék mindezek mögött nem az EU német mintájú leigázása, hanem hogy szigorított kritériumokkal még idejében megrendszabályozzák a bedőlés esetén igazán nehezen megfinanszírozható olaszokat meg spanyolokat. De ezt csak mellesleg említjük.). Aligha vehető rossz néven az euró-országoktól, ha elsőre maguk között akarnak lenni, amikor arról vitáznak, hogy vegyenek-e önként további zablát magukra.
De mindez ugyanúgy nem feltétlen jelenti az EU megszégyenítését, miként az utóbbi folyamatban lévő dolgainak intézéséért felelős elnökséget sem alázza meg. Mert ettől még zajlik az uniós szintű – részben elnökségi vezénylésű – összes többi egyéb munka. (Hogy a hat jogszabály nem áll máris elfogadásra készen? Ismerjük el: összesen egyetlen pénzügyminiszteri találkozóval a háta mögött az ellenkezője lenne a meglepő. A munka nagy része itt egyébként nagyköveti szinten folyik – mondhatni folyamatosan –, és amennyire tudni lehet, tanácsi körökben igenis hálásan nyugtázták, hogy az elnökség hamar szerét ejtette a vitás pontok beazonosításának. Merthogy ez sem olyan magától értetődő. A többi már úgyis fővárosok közötti húzd meg, ereszd meg, amiben sokan úgyis csak az utolsó percben, a csomag egészét látva fognak engedni.)
Szerepelt az egyik értékelésben olyan megjegyzés is, hogy ebből a bizonyos európai szemeszterből „a munka oroszlánrésze már a lengyel vezetésre marad”. De vajon miért? Ezek szerint az, hogy március végéig valamennyi fontosabb tanácsi (miniszteri szintű) formáció véleményezi a kiinduló prioritásokat (klasszikus tanácsi és elnökségi munka) - az semmi? Vagy az első félévben készülnek el a tagországi induló koncepciók, az ezt lereagáló bizottsági, majd EU-tanácsi vélemények (az utóbbi már megint elnökségi feladat), szintén lényegtelen? A lengyelek idején – ha minden menetrend szerint halad – már a tagállami nemzeti büdzsék készítése zajlik majd, a június végén elfogadott uniós elvárások alapján. Persze, ha a nemzeti büdzsé megalkotását tekintjük a munka súlypontjának, akkor valóban itt fekszik az oroszlán. De ebben uniós teendő már alig van.
És akkor befejezésül hadd utaljak még a leggyakrabban emlegetett „elnökségi veszteségre”, a keleti partnerségi csúcs elhalasztására. Ebben aztán végkép általános az egyetértés, hogy ez a magyar elnökséget ért szégyenek megtestesülése. Szabadjon itt is különvéleményt mondanom: szerintem az elnökségi munka szempontjából eredetileg sem lett volna nagy jelentősége, hogy mi történik ezen a csúcson, az időközben kialakult helyzetben pedig kifejezetten nyereség, hogy nem a magyaroknak kell megcsinálniuk.
Mert miért is? Tény, hogy a csúcs, ha megtartják, fontos magyarországi média, és (talán) közvélemény-formáló esemény is lehetett volna. De Magyarországon kívül – leszámítva az érintett hat „partnerországot” – aligha ez vált volna a féléves elnökségi munka fokmérőjévé. Ha ugyanis a helyén kezeljük a dolgokat, akkor el kell ismerni, hogy a keleti partnerség csupán a tagállamok egy kisebb csoportjának (és még ott sem mindenkinek egyformán) a szívügye. Ami egyébként azt is jelenti, hogy ha megtartották volna, akkor meg azon kellett volna izgulni, vajon az EU-oldalról hányan nem jönnek majd el? Emlékezetes, hogy a keleti partnerséget elindító két évvel ezelőtti prágai csúcsra a „nagyok” közül végül csak Angela Merkel ment el, a többiek kimentették magunkat. Egy ilyen fejlemény sokkal kellemetlenebb a soros elnökség számára, mert ez viszont tényleg a média szeme láttára történik. Ráadásul az idő előrehaladtával láthatóan egyre kétségesebbé vált, hogy tényleg sikerülhet-e májusig átütő tartalmi eredményeket produkálni. Ami távolról sem feltétlen az elnökségi oldalon jelez deficitet: a leendő partnerek részéről is megkíván olyan együttműködést és hozzájárulást, ami úgy tudni, nem minden esetben állt fenn. Relatíve „üres csúcsot” tartani pedig megint csak inkább előnytelen egy elnökségre nézve. Mindezekhez társult tehát a líbiai helyzet mind drámaibbá válása, ami értelemszerűen a figyelmet is növekvő mértékben a „déli” ügyekre terelte.
E tényezőket együttesen látva lehet azt mondani, hogy ha csúcs halasztását elnökségen kívül álló okok tették is szükségessé, összességében valószínűleg az elnökségi imázs inkább nyert, mint veszített mindezzel. (Itt is egy rövid zárójel: egyes értékelések tudni vélik, hogy a halasztáshoz konkrét okot adó párhuzamos rendezvények összehívását a magyar elnökségi vezetés „megbüntetésére” időzítették éppen így. Ez több, mint naivitás. Egy OECD-csúcshoz több tucat ország, a G-8 esetében pedig a világ legbefolyásosabb államai között, összességében a világ legelfoglaltabb vezetőinél kellett naptárt egyeztetni. Komolyan elképzelhető-e, hogy pusztán a magyarok megalázása miatt Mexikótól Ausztráliáig, Japántól Kínán át Kanadáig, mindenkinél ki lehetett volna hozni éppen a kritikus májusi napokat? Aki ismeri, hogyan jön össze egy ilyen találkozó, tudja, mennyi oda-visszaegyeztetés kell, amíg mindenkinek megfelelő idősávokat találnak. Nem valaki ellen, hanem magáért a találkozásért.)
Ami pedig a majdani elnökségi teljesítmény-mérleget illeti: ahogyan a mindenkit elsősorban igazán érdeklő gazdasági-pénzügyi dossziékhoz, és a folyamatos brüsszeli munka jó menedzsmentjéhez képest a megtartott partnerségi csúcs alig tett volna hozzá valamit, ugyanígy most elmaradása sem fog elvenni belőle semmit. A többi megmérésére meg célszerűbb visszatérni – majd négy hónap múlva…
