Egy évtizedek óta szunnyadó vulkán hirtelen kitöréséhez lehet hasonlítani az észak-afrikai despotikus rendszereket elsöprő, illetve megrendítő arab népmozgalmakat. A tűzhányó a külső szemlélő számára látszólag mozdulatlan és megingathatatlan, ám a mélyben már jó ideje forr a magma, hogy egy váratlan pillanatban a felszínre törjön, és a kiömlő forró láva elpusztítsa, ami csak útjába kerül.
Az európaiak a Földközi-tenger déli medencéjében most egy ilyen „tektonikus” jelenségnek a szemtanúi. A térséget jól ismerő szakértők régóta tudják, hogy az arab országokban elmúlt évtizedekben kialakult gazdasági és társadalmi modell fenntarthatatlan, csak eddig azt hitték, hogy egy hosszan elhúzódó politikai folyamat vége lesz az átalakulás. Népfelkeléssel bezzeg senki sem számolt. Az európai hatalmak a velük privilegizált kapcsolatokat ápoló diktátoroktól éppen úgy nem látták a mögöttes dolgokat, mint a fától az erdőt.
Az EU és a mediterrán térség kapcsolataiban egy évtizedek óta fennálló stabilitás után most előreláthatóan egy sokkal bizonytalanabb időszak következik. Az Európai Unió számára egyszerre kihívás és lehetőség az észak-afrikai átalakulási folyamat, amire – miután a változásokat alulról generálják - eddig csak minimális ráhatása volt. A feladat nehézségi foka kettős: ha az EU túl direktben avatkozik be, azzal csak elidegeníti magától a térség népeit. Ha viszont passzív szemlélő marad, akkor egyúttal arról is lemond, hogy saját érdekeinek megfelelően befolyásolja a Maghreb-országokban a belső folyamatokat.
Európa alapvető céljai nem változtak. Ahogy eddig, ezután is érdeke lesz, hogy a Szuezi-csatorna hajózható legyen, a Közel-Keleten béke uralkodjon, az iszlám fundamentalisták ne kerüljenek hatalomra, támaszkodhasson az ottani energiaforrásokra, és ne induljon el menekültáradat Északra. Ezeket a célokat a demokratikus átalakulás előmozdítása és egy életképes gazdasági modellre való áttérés elősegítése szolgálná leginkább. Hangzatos tervekben nincs is hiány, európai politikusok demokrácia paktumról és egy új Marshall-segélyről beszélnek.
Félő azonban, hogy az Európai Unió ezzel olyan túlzó várakozásokat kelt, amelyeknek nem lesz képes megfelelni. A régió bőkezű pénzügyi támogatásának az Unió tagállamainak siralmas költségvetési helyzete és eladósodása szigorú korlátokat szab. Igaz, Európa eddig is százmilliókat öntött már az arab világ korrupt rendszereibe, anélkül, hogy a befektetések megtérültek volna.
Nem sokkal biztatóbb a helyzet az európai piacok megnyitásával sem, ami a déli szomszédok régi kívánsága. A térség országaiból származó mezőgazdasági termékek ugyanis konkurenciát támasztanak az EU déli tagállamainak, ezért ezen a területen aligha van lehetőség látványos előrelépésre. Az Európába történő beutazás és a bevándorlás megkönnyítése sem tűnik reális opciónak éppen akkor, amikor az Unió számos országa a multikulturális modell kudarcáról beszél, és „erődítményt” építve egyre inkább befelé fordul. Márpedig eszközök és a másik fél számára jól beazonosítható előnyök híján az európai „soft power” (puha erő) kevésnek bizonyulhat a remélt eredmények eléréséhez.
