A legolvasottabb magyar internetes szolgáltatás szerint „teljes kudarccal” kezdődött csütörtökön az újabb pénzosztó EU-csúcs. Úgy látszik nem ugyanazon találkozó megkezdését – mert csütörtök éjjelig igazából csak erről volt szó – követtük amúgy ugyanazon sajtóközpontból. A mi benyomásunk ugyanis az volt, hogy szokatlanul ügyes és hatékony rendezéssel láttak ezúttal munkához.
A szerző bizonyítékul azt hozta fel, hogy lám, mintegy három órás késéssel kezdtek, és nem közeledtek az álláspontok. Aki már látott EU-csúcsot – ha csak a sajtóközpontból is… -, az tudja, hogy bonyolult és sokszor kiszámíthatatlan játékról van szó. Főként, mióta a Lisszaboni Szerződés kiparancsolta a miniszterelnökök mellől az addigi segítő(ke)t, és most már minden főnök maga van, nem egyszer meglepve saját delegációját is a teremből kiszűrődő fejleményekkel. Mindez hatványozottan igaz a mindenkori hétéves keretköltségvetéseket kihordó csúcsokról.
Veterán tudósítók jól emlékeznek még arra, ahogy hét éve harmadnap hajnalban, tizenhárom éve meg reggel 7 órakor (!) szállt csak fel a fehér füst. Ráadásul úgy, hogy legutóbb csaknem egész nap a többnyire tétlen delegációk szobáikban malmoztak, miközben a soros elnökség „kétoldalú gyóntatást” folytatott néhány „problematikus” tagországgal. Teszem hozzá: a média többnyire még ezek tartalmáról sem tudott, és a sajtóközpont kétezer újságírója hosszú órákat találgatással, meg egymás interjúvolásával töltött. Határozottan bölcsebbnek tűnt most az a módszer, hogy az Európai Tanács állandó elnöke előre vette a kétoldalú megbeszéléseket – legalábbis első körben -, és csak utána nyitotta meg a plenáris csúcstalálkozót. Hogy közben egy-két órával csúsztak? Aki akar, láthat ebben kudarcot, de a dolog olvasata lehet éppenséggel az alaposabb előkészítés is.
Nem kevésbé hasznos újítás volt, hogy – szemben a korábbi évek gyakorlatával – az elnök nem kényszerítette arra a résztvevőket, hogy éjfélkor kezdjenek reggelig tartó vitát, vagy legalább egy „tour de table”-t (asztal körüli színvallást) az ülés elején kiosztott újabb javaslatról. Ami után az ideges és fáradt résztvevők néhány órára visszavonulhatnak, hogy aztán annál összetörődöttebben és kialvatlanul találkozzanak hamarosan megint. Mindez most egészen másként volt: az új papírt (mert született ilyen a kezdésre!) csak kiosztották, majd az ülést Van Rompuy mindjárt fel is függesztette, hogy mindenki emészthesse a benne foglaltakat, és csak másnap délre hívta össze az ülést megint. Amivel legalábbis nagyobb esélyt adott annak, hogy mindenki kellően megérlelt állásponttal, és ráadásul relatíve kipihenten ül majd neki a tényleges alkudozásnak.
Merthogy ebben a fázisban már csak azért sem közeledhettek az álláspontok, mivel a tényleges ülés igazából még el sem kezdődött. Az első körös „gyónás” pedig közismerten mindenkinél a kiinduló tétek minél hangosabb bemondásából, nem pedig engedmények adásából áll.
És persze azt is csínján kell kezelni, ami az új papíron van. Rutinos tárgyalók tudják, hogy a huzakodás elején senki nem rakja le az összes kártyáját. Igazából a sajtószobában az volt a benyomás, hogy Van Rompuy csupán megkevert néhány lapot, de azt arra jól, hogy ahol kell, ott mozduljon valami – például kisebb engedmény téve az agrárpolitika finanszírozásában, vagy a kohéziós alapoknál -, vagy lökjön egy kicsit egyes országok tárgyalási pozícióján (mondjuk konkrét módszert felvetve a „túlzott” lengyel bevételek behatárolására).
A sajtónak a munka így sem ért véget (az első napra) éjjel kettő előtt. De minden más forgatókönyvvel már együtt köszönthették volna az új napot. Már csak ezért is, legalábbis média-hálátlanság leszólni egy ilyen nyitányt. Főként, hogy a tényleges munka és a tényleges eredmény (vagy eredménytelenség, mert persze ez is benne van a pakliban) még csak eztán esedékes.