Se vége se hossza a pillanatok alatt elhíresült „francia-német paktum” körüli vélemény-csetepaténak. Mondható, hogy különösen a sajtó már voltaképpen mindent leírt, ami leírható. Okos írások levezették, hogy mindez voltaképpen Európa újra-németesítésének a fondorlatos programja, amire Berlinben igazából már évek óta készültek. Mások bebizonyították, hogy éppen ellenkezőleg, az egész nem egyéb, mint Merkelnek és néhány legközelebbi tanácsadójának az improvizációja. Igazi 180 fokos fordulat, amivel a német kancellár beismerte, hogy korábbi vonakodása az EU-ügyek felkarolásától nem volt gyümölcsöző, és most nincs más hátra, mint kipróbálni a másik végletet. Írások és nyilatkozatok sora bizonyította be, hogy mindez óhatatlanul az EU kettészakadásához kell, hogy vezessen, míg mások az euró-övezet megkerülhetetlen felmorzsolódáshoz vezető út elejét látják benne.
Milyen kevés volt az olyan vélemény, amelyik nem akarta azonnal valamilyen jól kihegyezett végső következmény felé vivő forgatókönyv keretei közé gyömöszölni mindazt, ami történt, és történik jelenleg is! Hanem egyszerűen csak – ábrázolt. Leírt, összefoglalva számba vette mindazt, ami és ahogy egymást követően történt. A végére – vagy akár arra sem, hanem a mindenkori olvasóra – hagyva, hogy az így összeálló képletből milyen következtetés(ek) szűrhető(ek) le. Talán nem is volt ilyen írás? Talán volt, csak elveszett a nagy zajban. Mi most mindenesetre kísérletet teszünk valami hasonló pótlására. És ha másoknak is lesz türelme végig olvasni, még közös gondolkodásra is serkenthet. Ha nem lesz ilyen – legalábbis segítheti magunk okulását.
AZ ELŐZMÉNYEKRŐL – DE CSAK AMI ELKERÜLHETETLEN
Nem minden előzményről, persze. Nem fogunk visszamenni a pénzbuborékok 2008-as kipukkadásához. Legfeljebb csak egy vonatozásban: ha ugyanis elfogadjuk, hogy a 2008-2009-es (előbb pénzügyi, majd gazdasági) válság „vetekedett a múlt század húszas-harmincas években” megélttel – hányszor hallottak-olvastuk ezt akkor is, azóta is! -, akkor nem árt emlékeztetni arra se, hogy mindennek ezúttal azért maradhattak el a múlt századi társadalmi következményei (úgy nagy általánosságban és kezdetben..), mert az országok tanultak a hajdani leckéből. Néhány hónap alatt iszonyú mennyiségű pénzeket injekcióztak a gazdaság megalvadni készülő vérkeringésébe. Csupán az EU-ban maradva, talán még emlékszünk a 200 milliárdos „gazdaságélénkítő” akcióra. Amit akár közvetlenül a honi büdzsékből, akár pénzpiaci hitelfelvételekből fedeztek, ott is hamar esedékessé vált ilyen-olyan törlesztés. Szükségszerű volt, hogy ezek után rövid időn belül elszálljon szinten minden tagállami költségvetés, 8-10 százalék körüli deficitek keletkezzenek, és egekbe törjön az államadósság. De ez elkerülhetetlen volt. Ha sikerült elérni, hogy Európa nagy része – kezdetben – lábon kihordja a Nagy Gazdasági Válság reinkarnációját, akkor ehhez valakinek/valaminek még időben nagyon pénzeket kellett leraknia a dolgok kipárnázása érdekében. Más kérdés, hogy után – azóta is - jött az igazság órája: a színvallás arról, hogy kinek mennyire (tényleg) egészséges és versenyképes a gazdasági ahhoz, hogy ennek fedezetét ki is tudja termelni.
Ez pedig azért volt baj, mert ahogy egy veterán uniós diplomata megjegyezte: „Ha őszinték akarunk lenni, az eurót a békeidők számára hozták létre, amikor nem derülnek ki a résztvevők közötti versenyképességi különbségek. A baj az, hogy ettől ezek a különbségek ott vannak, és ez a tény, mint a kötőtű a zsákot, előbb-utóbb átböki a fedelet és láthatóvá válik.” Ma már tudjuk, hogy a 2010 óta szaporodó piaci támadások jelentették és jelentik ma is ezt a kötőtűt az euró-zsák számára…
Van ennek az egész történetnek néhány egymást követő, néhány hónap közbevetésével egymásra épülő mondat-sora. Olyanok, mint:
- El kell ismerni, hogy itt nem csupán likviditási problémáról van szó.
- A görög válság csupán indikátor: ennél súlyosabb rendszer-hibával állunk szemben
- Az Európai Monetáris Unió (és konkrétan is: az euró-zóna) alapjai tökéletlenek.
- Ha a piaci támadás az euró létét veszélyezteti, a tagországok „minden lehetséges eszközzel védelmére sietnek”
- Az euró azért vált sérülékennyé, mert a létrehozását megalapozó integráció bizonyos fokozatokat elhagyott, amiket most pótolni kell.
Az utóbbi mondat már a „paktum-téziseket” (is) tárgyaló február 4-i EU-csúcs után mondta el kétszer is sajtóértekezletén Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke. Látszólag válaszolva arra a nagy kérdésre, amit voltaképpen a „buborékok” óta sokan kérdeztek: vajon az ügy kezelése az integráció és az unió szétzilálásához, vagy éppen, hogy erősítéséhez vezet-e majd végül? Aligha kérdéses, hogy a maga részéről Van Rompuy az utóbbira látszik fogadni.
II. A NÉMETEK SZÍNT VALLANAK – AVAGY SCHAUBLE ÍRÁSA BEÉRIK
És akkor most nézzük meg ezt a furcsa német viselkedést, és végeredményét, a „paktumot”, (amiből egyesek láthatóan összeesküvést ugyanúgy ki tudnak olvasni, mint mások improvizációt).
Mindenekelőtt, csak a tárgyszerűség és pontosság kedvéért emlékeztessünk: formálisan (eddig) semmiféle francia-német papír nem vált közvetlenül hivatalos EU-csúcs vitaanyaggá. Az alapvetően Angela Merkel kancellár nevéhez kötött felvetések sora Van Rompuy számára szolgált „alapanyagul” a február 4-i csúcs előkészítéséhez. (Előzőleg Merkel, mintegy három órás vacsora keretében a José Maneul Barroso bizottsági elnököt is beavatta elképzeléseibe – erre még visszatérünk.)
Hanem az „improvizáció”, meg a „180 fokos fordulat” tézise már ezen a ponton megdőlni látszik. A német kezdeményezés is ugyanis jól kimutatható előzménnyel bír már 2010 márciusából, és legkésőbb a tavaly áprilisi-májusi EU-döntések óta számos elemükben mondhatni előre be lettek programozva. Az lett volna meglepő, ha nem ide fejlődnek a dolgok.
De előbb nézzük 2010 márciust. Merkel pénzügyminisztere, Wolfgang Schauble ekkor tette közzé pillanatok alatt elhíresült cikkét a Financial Timesban, amiben német vezető politikusként először vizionált nyilvánosan európai makrogazdasági kormányzási mechanizmusokat, és szakított azzal a közmegegyezéses tabuval, amely évtizedeken át elképzelhetetlennek tartotta, hogy a makrogazdaság kapcsán tagállami hatáskörök részben EU-környezetnek rendelődhetnek alá. Merkel sokáig vonakodott attól, hogy saját minisztere mögé álljon. Ugye emlékszünk a német kormány tavaly tavaszi ostorozására, hogy miért nem áll ki határozottabban valami mellett, miért szlalomozik?!… Nos, ez is egy, a körülményeket tesztelő, lehetőségeket bemérő tanulási folyamat volt. Csak első körben német földön.
Emlékezetes, hogy 2010 első felében - amikor felgyorsult a görög-válság kérdése és valós veszélyként merült fel az euró kikezdése - a német koalíción belül többszörös törésvonalak terhelték a berlini álláspontot: a kancellár harcban állt liberális koalíciós partnerével, de helytelenítette „előreszaladó pénzügyminisztere” megnyilvánulásait is. Ezekben a – 2010. február-május közötti - hetekben kellett dönteni arról, hogy milyen formában kapjon támogatást a görög kormány, és hogy jövőbeni hasonló helyzetekre készülve milyen további mechanizmus felállítása lehet kívánatos és lehetséges. A német kancellárnak eközben egyszerre kellett megfelelnie közvéleménye nyomásának (amelyik nagy többséggel élesen elvetett bármilyen segítségnyújtást a „lusta görögöknek”, és e véleményét határozottan értésre is adta az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon, ahol Merkel koalíciója veszített, és vele bukott a kormány felsőházi többsége is), valamint ügyelni kellett a karslruhe-i alkotmánybíróság gyanakvó tekintetére is. Az egész euró-zónát lehetetlen helyzetbe hozta volna, ha a karlsruehe-i bírák a német alkotmánnyal ellentétesnek minősítik a tervbe vett segélyakciókat.
Merkel mindezzel szembesülve mindvégig óvatos maradt, és állandó kitételként forgatta bármilyen európai beavatkozás bevethetőségéhez a „végső eszköz” (ultima ratio) feltételét, (azon egyszerű oknál fogva, hogy a német alkotmány is csak ilyen esetben tolerál közpénzeken alapuló beavatkozást az euró érdekében). És sokáig kerülte a nagyon sarkos, végletes állásfoglalást. Eközben, míg csiszolódtak egy minden támadásnak és elvárásnak többé-kevésbé megfelelni tudó rövidtávú válságkezelő mechanizmus paraméterei, szintén jelentős részt német követelésre kezdetét vette a lehetséges hosszú távú mechanizmusok kihordását célzó munka is, magának Van Rompuynak a vezetésével (és a tagállami pénzügyminiszterek részvételével). Jellemző azonban, hogy az erről határozó 2010. március 25-i csúcs zárónyilatkozata még mindig nem nevezi néven egy esetleges európai valutaalap felállítását, és csínján bánik az európai gazdasági kormányzás deklarálásával is.
A maximum, ameddig mindenki hajlandó volt elmenni – és ahogy utaltunk már rá, ezt utóbb a következő hasonló találkozók is megerősítették -, hogy amennyiben maga az euró veszélybe kerül, akkor a tagországok „minden lehetséges eszközzel” védelmére sietnek majd. (Ez a kijelentés igazából csírájában már a februári rendkívüli EU-csúcson is előjött, és sokan azonnal paradigmaváltásnak is minősítették ahhoz képest, hogy az eurót útnak indító 1997-es amszterdami stabilitási paktum még kizárt bármiféle pénzügyi beavatkozást helytelen nemzetgazdasági politika kisegítésére. A februári nyilatkozat védelmezői erre válaszul hangoztatták, hogy nem is (bármilyen) „tagország” megvédéséről, hanem magának az eurónak a védelméről beszélnek. De persze mindenki tudta, hogy ez fából vaskarika, hiszen az euró leginkább egyes tagországain keresztül kerülhet veszélybe. Ezért is, hogy a 2010. februári csúcs-nyilatkozatot sokan voltaképpen az egész – mai helyzethez elvezető – folyamat tényleges nyitányának is tekintenek.)
Ami azután 2010-ben lezajlott, az voltaképpen egy másik, drámai tanulási folyamat volt, amiben Európai politikai elitje meglepően hamar és meglepően sok mindent kész volt tudomásul venni, netán még be is biflázni. E folyamat kezdetben két alapvető kérdés körül forgott: 1.) milyen mechanizmusok révén lehet bajba jutott euró-tagokat kisegíteni úgy, hogy ez ne minősüljön a veszteség „kivásárlásának”, (s mint ilyen, az alapszerződés, vagy például a német alkotmány megsértésének)? Illetve – és főként -, 2.) hosszabb távon milyen tartós mechanizmusok révén tudják elejét venni az ilyen döntéskényszert eredményező helyzet jövőbeli újbóli kialakulásának?
Merkel és csapata mindvégig motorja maradt e tanulásnak, tapasztalásnak, és amennyire lehet, minden esetbe bevonta a munkába Nicolas Sarkozy elnököt is. Ennek alapvető oka, hogy így a történelmi léptékben már megszokott – jóllehet, nem mindenki által kedvelt – „francia-német csomagok” közös homlokzata mögé építhették be mindazt, ami anélkül pusztán „német diktátum” lenne a többség szemében. És ahogy a tervezés a hosszú távú mechanizmusok lehetséges mibenlétéről haladt előre, valamint – és sokak szerint még inkább -, ahogy a piac újra és újra, minden EU-intézkedés ellenére is folytatta támadásait uniós tagállamok ellen (őszre másodikként bedöntve Írországot is, és a végletekig megszorongatva Portugáliát), úgy vált a kancellár hozzáállása is egyre radikálisabbá. A 2010. december 16-17-i Európai Tanácsülésen például – első ízben – már arra célzott, hogy a tartós megoldáshoz a makrogazdasági koordináció és harmonizáció magasabb fokára kell majd lépni, beleértve például bizonyos adózási szabályok, vagy szociálpolitikai intézkedések egyeztetését is.
A mindebből nőtt ki 2011. januárra a „versenyképességi paktumként” elhíresült francia-német kezdeményezés. A szerves kapcsolat az előzményekkel a legtöbb ponton kimutatható. Aminek francia és német felismerések sora ágyazott meg. A franciákról egy kicsit később. Merkeléknél a dolgok néven nevezését az a meggyőződés adja, hogy az euró-zóna elleni támadások csak akkor szűnnek meg, ha magának a zónának a makrogazdasági állapota, versenyképességi ereje ezt eleve kizárja. És mivel eminens német érdek az euró, és általában a - német export jelentős részét befogadó - EU egységes piac stabilitásának a megőrzése, ezért el kell érni, hogy a rendkívül nagy versenyképességi különbségek az euró-zónán (és távlatilag általában is az unión) belül radikálisan csökkenjenek. Ehhez pedig – a „paktum” és szerzőinek megítélése szerint – olyan stabilizáló intézkedésekre van szükség, mint amik a német gazdaságot is az egy évtizeddel ezelőtti megingás után ismét növekedési pályára állították.
Cserébe a kancellár kész volt immár maga is egyértelművé tenni – amit 2010-ben tehát mindig inkább körül írt, megkerült -, hogy Berlin mindenkor prioritásnak tekinti az euró-zóna védelmét, de ezért azt kérik, hogy a többi tagország is vállalja be a „német módi” szerinti fegyelmet, illetve törődjenek bele az ilyen elveken alapuló – tagországok közötti – makrogazdasági koordináció intézményesítésébe. Ezzel a háttérrel az esetleges német segítség már otthon is jobban eladható. (Erre mondta azt a csomag egyik bírálója, hogy ez ilyen formában már nem is a németek is beolvasztó euró-zónáról szól, hanem arról, hogy (működési logikájában) „deutsch-márkásítanák” az euró-zónát. Ami talán azért nem annyira valós veszély, mert előre látható, hogy az alkuk során a többiek éppen eleget ki fognak lúgozni a németek ötletei közül, és a végső képlet már jócskán tartalmaz valós európai tényezőket is.)
III. INTEGRÁCIÓS UGRÁS (..A SÖTÉTBE?..)
A 2000-2010 közötti „lisszaboni stratégia” általános vélekedések szerint azért is vallott kudarcot, mert olyan területen – t.i. a makrogazdaság vonatkozásában – tett volna szükségessé közösségi szinten elhatározott radikális intézkedéseket, ahol eddig a kártyákat egymás elől sokszor elfedő nemzeti megfontolások, választásokra ügyelő honi reflexek, pillanatnyi hazai költségvetési helyzetet lereagáló intézkedések határozták meg a tényleges lépések többségét.
A „paktum” legradikálisabb újítása, hogy ennek a nemzeti végvárnak egyes konkrét tégláit kezdené közös kezelésbe vonni. Olyan területeket sorol fel – mint a társasági adóalap-számítás, a nyugdíjkorhatár, a diplomák és szakképesítések könnyebb kölcsönös elismerése, az államadósság jogszabályi behatárolása, a bérindexálás eltörlése stb. -, amelyek eddig klasszikusan a kizárólagos nemzeti makrogazdasági fegyvertárba tartoztak. Mindez sokak szerint azt vetíti előre, hogy ha a dologból valami megvalósul, az egyúttal az eddigi uniós integráció formálásában is radikális ugrást eredményezhet (legalábbis azok között, akik részt vesznek ebben).
Egyes vélemények szerint azonban amit az egyik kezével (ugyanis a tartalomban) ad, azt elveszi a másikkal (a végrehajtás formáját illetően). Sok mindent Merkel fejére olvastak ennek kapcsán (a leggyakoribb a közösségi vívmányok megölésének és az integráció látnes „újra-nacionalizálásának” a szándéka). Pedig a tényleges okok ennél sokkal közvetlenebbek voltak.. MErkel egyszerűen volt annyira realisztikus, hogy mindezt a sok forradalmi változást nem azonnal közösségi kompetenciák erősítésével is – kvázi közösségi szabályoknak, mechanizmusoknak és intézményeknek alárendelten – javasolta a gyakorlatban megvalósítani, hanem a kormányok közvetlen együttműködése révén. Ez a megközelítés mindenekelőtt az ügy „gazdáivá” teszi a tagállamok első számú vezetőit, és rajtuk keresztül nagyobb nyomatékot ad a vállalások végrehajtásnak. Emellett részint számol a radikális váltással szembeni kezdeti tagállami idegenkedéssel, de főként: fölöslegessé teszi az alapszerződés lényegi módosítását. Enélkül, éppen, mivel az egyik legérzékenyebb területen jelentene mindez nemzeti kompetencia-átadást, egy ilyen váltás jogi szabályozása csakis az alapszerződés radikális módosításával, majd ezt követő – sok országban ilyen esetben népszavazást is megkövetelő – ratifikációs folyamat megnyerésével volna lehetséges. Márpedig abban a politikai vezetés többsége ma is egyetért, hogy ilyen típusú szerződésmódosításba még 8-10 évig nem akarnak újra belefogni. Az ügy viszont – ahogy német részről emlékeztettek – addig nem várhat. Megkerülő megoldás kellett tehát: ez lett a kormányközi módszer. Amelynél a koordinációnak való alávetettség a kormányok önkéntes döntésén nyugszik, s mint ilyen, továbbra is (voltaképpen) nemzeti kompetencián alapul.
Ezzel azonban tagadhatatlanul támadásoknak is alapot szolgáltat a kezdeményezés. Az Európai Parlamentben Van Rompuy-t visszatérően emlékeztették a felszólaló képviselők, hogy a lisszaboni stratégia kudarcának is az volt a fő oka, hogy végrehajtását nem garantálta semmilyen közösségi szintű mechanizmus, kényszerítő erő. Ilyen fontos kérdést a kormányok egyeztetésére bízni annyi, mint „szénakazal mellett gyufát adni a gyerekek kezébe” – fakadt ki Guy Verhofstadt, a liberális frakció vezetője, korábbi belga miniszterelnök.
Ellenérzést váltott ki a megoldás azok körében is, akik általában is közösségi alapon szeretnék látni az integráció további fejlődését, és a kormányközi jelleg túlzott térnyerésében a közösségi vívmányok újra-nacionalizálásának kockázatát is látni vélik. Értelemszerűen intézményi ellenérdekeltség is megfogalmazódott helyenként a bírálatokban. EP-képviselők, csak úgy, mint Barroso bizottsági elnök a mögöttük álló uniós intézmény háttérbe szorulásától tartanak. Közülük Barrosót Merkel megpróbálta „kifizetni” azzal, hogy az Európai Tanács szintjén tett vállalások nyomon követését, és a vonatozó jelentések elkészítését a Bizottságnak ígérte. Az EP-nek azonban – addig, amíg kizárólagosan kormányközi (tehát nemzeti) hatáskörben marad a dolog - ennyi sem jut, hiszen ilyen helyzetben a kormányok felügyeletére a nemzeti törvényhozások jogosultak. Úgyhogy előre borítékolni lehet az EP állandó vehemens támadásait e témában. A baj csak az, hogy a mozgástér kicsi: amíg a kormányok legfeljebb „önkéntes vállalásként” készek egyáltalán bármilyen közösségi szintű makrogazdasági koordinációba, addig uniós intézményeket ebbe formálisan bevonni nagyon nehéz lesz.
Mindezek mellett még egy ponton okozhat - legalábbis kezdetben - zavart a „paktum”, (feltéve, hogy az átfogó csomag részévé válik): egyelőre tagadhatatlan átfedések mutat a csak néhány hete útjára bocsátott „európai szemeszter” végrehajtásával. Ez utóbbi ugyanis részben maga is olyan kérdésekkel készül foglalkozni, mint a „paktum”, és szintén makrogazdasági koordinálást tűzött ki célul. Amíg a két terület hatáskörei és módszerei nem válnak egyértelművé, borítékolható az ezzel kapcsolatos zavar. (Optimista remények arra számítanak, hogy a következő hetek vitái esetleg kikényszeríthetik a paktum jó részének a „szemeszteresítését”.)
Ami viszont a lisszaboni stratégiára történő visszautalást illeti, akad aki emlékeztet: a piac mindennél markánsabb fegyelmező erő, és a szükséges lépéseket sokkal drasztikusabban kikényszeríti, mintha ugyanezt kötelezettségszegési eljárások több éves folyamatával próbálnák elérni. Amiben az is megfogalmazódik, hogy a „lisszaboni stratégia” óta láthatóan radikálisan megváltoztak a körülmények is.
IV. SZEMBENÉZÉS AZ ALAPKÉRDÉSSEL
Mindezzel eljutottunk a folyamat legfontosabb vonásához. Ami tehát kinőtt abból, hogy először próbálkozta a válságra adott spontán válasz-reakciók sorával (2008-2009-ben), majd egyre inkább konkrét integrációs lépések lehetőségeinek a feszegetését hozta a 2010-es év. Elvezetve a mostani helyzethez, ami sokak szerint olyan következményeket is teremthet, amikből iskolai tananyag lehet még a jövőben. A jelenlegi viták legnagyobb jelentősége ugyanis, hogy immár konkrét, megfogható kérdéseken keresztül exponáljá az említett alapproblémát: vajon a válság (kezelése) végső kihatásában integrációt erősítő, vagy romboló hatású-e?
Utaltunk rá, hogy az első lakmusz-papírt a görög válság jelentette. Ami ismét napirendre tűzött minimum három általánosabb kérdést (többnyire nem először, de még soha ennyire választ ki is kényszerítő módon). Vajon lehet-e hosszabb távon is monetáris uniót menedzselni egyfajta fiskális unió, vagy legalábbis makrogazdasági harmonizáció minimális megléte nélkül? (Kezdetben hitték, hogy igen: szavatolni tudja a résztvevők egymáshoz közeli gazdasági fejlettsége, no meg a mindenkori politikai akarat. Csak aztán kiderült, hogy a nemzeti fejlettségi szintek távolról sem annyira közeliek, illetve távolodni is tudnak, és nem csak lefelé, de a német példa mutatja, hogy felfelé is. A politikai akarat pedig nem feltétlen mindig egy irányba húz.). Aztán: mi lehet a teendő, ha a közös valutában résztvevő nemzetgazdaságok közül valamelyik végzetesen megbillen, netán az államcsőd közelébe kerül? (Ez a lehetőség - éppen az első pont miatt is - sokáig elképzelhetetlennek tűnt, tehát nem is készültek rá.) És végül: ha mindezekre az optimális választ egyfajta megerősített európai gazdasági kormányzás jelentheti csak, vajon meddig terjedhet, milyen formát ölthet a nemzetállami makrogazdasági folyamatok egyeztetése? Milyen konkrét elemekben lehet megragadni? És működhet-e egyáltalán?
A 2010-es év a fenti kérdésekre keresett válaszok jegyében telt, a „versenyképességi paktum” pedig – miként Van Rompuy csomagjának többi, ezekben a hetekben készülő tétele is – immár az említett tanulási folyamatokból leszűrt, apránként terebélyesedő eredmény egy fontos szelete, és elkezdi felvonultatni az egyre konkrétabbá váló feleletek sorát. Ami azért rendkívül fontos fejlemény, mert amíg csak elvekről kell „dönteni” – például annak deklarálásával, hogy a tagországok „kiállnak az integráció erősítése mellett” -, addig a dologban mindig van valami megfoghatatlan. De itt most a folyamat eljutott a hétköznapi, operatív konkrét kérdések szintjéig. Amelyek kapcsán nem elveket, hanem egyértelmű igent, vagy nemet lehet (kell) már csak mondani. Ha úgy teszik, az alapkérdés közelít a konkrétumokban testet öltő döntéshelyzethez. Szakértők szerint ettől lesz annyira izgalmas – és minden valószínűség szerint hosszú időre emlékezetes is – a 2011-es év. Főként, mert a piac meg eközben ott áll kifent késsel mindenki háta mögött, és nem tűr halogatást.
V. A SOKAT EMLEGETETT „KÉTSEBESSÉGESSÉGRŐL”
A leendő „paktum” lehetséges tartalmának ismertté válása óta a sajtóban leggyakrabban tárgyalt következmény az EU „kétsebességessé” válása. Aminek kapcsán egyfelől célszerű emlékeztetni arra, hogy az EU bizonyos fokig voltaképpen már tíz éve – az euró bevezetése óta – „kétsebességes”. Másfelől el kell ismerni, hogy azzal, hogy a francia-német elképzelés értelmében az érdemi gazdasági kormányzati munka – tehát a „paktum” által kilátásba helyezett „kormányközi koordináció” - elsősorban az euró-zónán belül zajlana, nőhet a távolság az euró-tagok és a zónán kívül lévő EU-országok között. Peter Ludlow veterán EU-szakértő egyenesen „kemény magként” emlegeti az előbbi csoportosulást. Mindennek valós lehetőségét leginkább azok reakcióiból lehet lemérni, akik amúgy nem szimpatizálnak a szorosabb integrációval, még csak a közös pénzzel sem. David Cameron brit kormányfőt a napokban arra figyelmeztette koalíciós társa, Nick Clegg miniszterelnök-helyettes, hogy ha nagyon rájátszik az eurótól való távolságtartásra, akkor Nagy-Britannia könnyen az unió peremére sodródhat, és vészesen behatárolódhat a befolyása érdemi uniós ügyekre.
A dolog természetesen ebben a vonatkozásban sem letisztult még. Merkel is, Van Rompuy is arról beszél, hogy a „paktum-koordináció” elvben nyitva állhat olyan nem euró-országok előtt is, amelyeknek feltett szándéka mielőbb a zónához csatlakozni. (Amivel voltaképpen a formális kimaradást („opt out”) kitárgyalt britek és dánok kivételével megnyitották a lehetőséget minden EU-tag előtt, hiszen a többiek számára az euróhoz való csatlakozás alapszerződésből fakadó jog és kötelesség, legfeljebb ennek bekövetkezte tolódhat a befogadási („maastrichti”) kritériumoktól való távolság függvényében.). Lengyelországnak mindenesetre már most felajánlották a bekapcsolódást a koordinációba – a francia-német-lengyel trió (a „weimari csoport”) februári csúcstalálkozóján volt erről szó -, ami logikus következménye annak, ahogy Donald Tusk lengyel miniszterelnök február 4-én a kelet-európai új tagállamok nevében kikelt az „EU kettéosztása” ellen. (Hasonló hangnemben lépett fel amúgy Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnök is, akinek hazája egyelőre szintén nem euró-tag.)
A végleges paraméterek ismerete nélkül is valószínűsíthető, hogy az euró iránt elkötelezett országok idővel valóban a „paktum koordináció” részévé válhatnak (ha akarnak), még ha amúgy nem is érett meg minden feltétel az euróhoz történő csatlakozásukra. És megfordítva: az euró-tagság négy kritériuma eléggé egyértelmű, ha tehát valamely ország ezeket belső mutatói alapján tisztán hozza - mi több, makrogazdasági helyzetéből az is kiolvasható, hogy kedvező helyzete a jövőre nézve is fenntartható -, akkor az euró-tagság mindenképpen bekövetkezik, akár része volt az a kormányközi mechanizmusnak, akár nem. (Más kérdés, hogy a kritériumok teljesítése nehezebbé válhat viszont. Ha beindul a „paktum”, akkor a maastrichti feltételek közül az államadóssági küszöbszint fogósabbá válhat a jövőben, mint amilyen volt a múltban. „Maastricht” értelmében ez a GDP 60 százalékánál lett meghúzva, amit azonban igen engedékenyen kezeltek, mondván, hogy ha valamely euró-jelöltnél az államadósság „tendenciájában csökkenő”, akkor már 60 százalék fölött is megengedhető az euró-tagság. Ez az engedmény annak idején igencsak kapóra jött a 100-on túlról közelítő Belgiumnak, Olaszországnak, Görögországnak. Ha viszont a paktum jegyében nagy súlyt helyeznek majd az államadósság kordában tartására, akkor a jövőbeli tagok számára ez sem lesz már többé „puha korlát”.)
A „kétsebességes” helyzet amúgy önmagában nem feltétlen borítékol végleges különválást. A bel- és igazságügyi együttműködés területén öt EU-ország 1985-ös schengeni egyezménye (amit az uniós intézmények keretein kívül kötöttek) világos „sebességváltást” jelentett az érintett államok részéről. De miután beigazolódott, hogy az együttműködésből előnyük származott, és a példa vonzónak bizonyult, mások is növekvő számban csatlakoztak hozzájuk, míg végül az egész egyezményt „unión belülre” helyezték, és az alapszerződés részévé tették.
VI. NÉHÁNY SZÓ A KULCSSZEREPLŐKRÓL
Végezetül talán nem haszontalan rövid áttekintést adni a legfontosabb szereplők mozgásterét behatároló körülményekről, motívumaikról.
6.1 Angela Merkel
A német álláspont fokozatos fejlődését, valamint a mindezt övező körülmények és motívumok többségét a fentiekben már említettük. Itt most talán annyit tennénk csak mindehhez hozzá, hogy jóllehet, Merkel fellépése jelenleg igen határozott, ám pozíciója távolról sem ugyanennyire stabil. Ellene dolgozik:
- Koalíciós partnere, amellyel nem ez az egyetlen súlyos kormányzati vitája. A liberálisok körében komoly ellentábora van a tervbe vett „paktumnak”. Ami a dolgot súlyosabbá teszi, hogy ellenkezésük ideológiai (tehát nehezebben kimozdítható) alapokon nyugszik. E vélemények szerint ugyanis Európa ereje különbözőségeiben és az egymás közötti verseny által kiváltott plussz teljesítményében volt eddig. Mindezt – mondják ők – a Merkelék által szorgalmazott „versenyképességi homogenizálás” végső hatásában éppen, hogy rontaná, és csak az ellenkező hatást érnék el vele. Merkel számára mindez azért súlyos tehertétel, mert az FDP nélkül nem tud kormányozni, azaz mindenképpen a liberálisokkal kell megtalálnia a közös hangot.
- Persze támad a parlamenti ellenzék is. A szociáldemokraták, valamint a kommunista utódpárthoz tartozók a leendő paktum szerintük „antiszociális” – kizárólag versenyre és fiskális konszolidációra összpontosító - jellegét tartják elfogadhatatlannak.
- Nehezíti a kormány helyzetét, hogy a Lisszaboni Szerződés németországi ratifikációja feltételeként végrehajtott alkotmánymódosítás óta a legtöbb kérdésben csak akkor léphet európai uniós ügyekben a kormány, ha ehhez előzetesen megszerzi a német parlament szükséges támogatását.
- Változatlanul éberen figyel a karlsruhe-i német alkotmánybíróság is. Különösen, hogy a német márka feladása, és a túlzott német szerepvállalás ellen az euró bevezetése óta szívós küzdelmet folytató német közgazdász-csoport továbbra is beadványokkal tartja napirenden a kérdést, remélve, hogy a bírák egyszer csak alkotmánysértésen kapják Merkeléket, mikor is visszamenőleg is sok minden megkérdőjelezhető lehetne.
- A német közvélemény továbbra is mérhetetlenül szkeptikus minden olyan európai eszközzel és mechanizmussal szemben, ami vélelmezhetően német köz-(adófizetői-) pénzek bevonásával is készül olyan tagországok segítségére sietni, amelyek könnyelműen költekeztek, és ennek árát most az eközben visszafogottságot vállaló német polgárral és vállalkozóval (is) fizettetnék meg. Legutóbbi felmérések szerint a megkérdezettek többsége immár nemcsak az euróval, hanem az EU-val szemben is bizalmatlan volt, ami komoly figyelmeztetés a kancellár számára.
6.2 Nicolas Sarkozy
A paktum kapcsán az egyik leglátványosabb változást a francia elnök produkálta. Míg a megelőző csúcsok idején – lényegében a 2008-as francia EU-elnökség „válságkezelő” akciói óta – mindig számos ötlettel és követeléssel nehezítette Merkelék dolgát, ezúttal lényegében alárendelte magát a kancellárnak. Ahogy Ludlow fogalmazott: „Belátta, hogy akkor van neki is több esélye, ha Merkellel tart.”. Mindennek hátterében több tényező is áll:
- Tavaly már kétszer is úgy tűnt, hogy a spanyol gazdaság is bedőlhet. Először 2010 áprilisában merült fel ez a veszély, ekkor kérte meg Zapatero Van Rompuy-t az euró-zóna rendkívüli csúcstalálkozójának az összehívására (és öltött konkrét formát az EFSF, azaz az Európai Pénzügyi Stabilizációs Eszköz, a maga 440+60 (+ IMF-től 250) milliárd eurós keretével). Másodszor tavaly ősszel lehetett megint idegeskedni, Ekkor ugyan elsősorban a portugálok kerültek piaci pergőtűz alá, de tudni lehetett, hogyha Lisszabon bedől, akkor a portugál gazdasághoz és pénzügyi világhoz ezer szállal kötődő spanyol tőke is végzetesen gyengülhet. Egy portugál bedőlés a franciákat még nem izgatta volna annyira. De a spanyol bankszektorban olyan nagy mértékű a francia kitettség, hogy az már Párizsban is aggodalmat keltett. Időszerűnek tűnt hatásosabb EU-(véd)ernyő után nézni.
- Egyre nyilvánvalóbb, hogy a bőkezű francia szociális modell a mai formájában tovább aligha finanszírozható. A francia szocialista kormányzati évek hosszú alatt elért vívmányok – amelyeknek egyik elhíresült hajtása egyes szektorokban a 36 órás munkahét – a világpiac feljövő gazdaságaival szemben az adott jövedelemtermelési ráta mellett hosszú távon egyszerűen nem fenntartható. Váltani kell tehát, de jövőre elnökválasztás is lesz Franciaországban, és Sarkozynak láthatóan nem mindegy, hogy az előbb-utóbb megkerülhetetlen további szociális megszorításokat saját döntésként, vagy a „paktumból” is következő uniós politikaként állíthatja-e majd be.
- És végezetül, azt is látni kell, hogy együttműködéséért cserébe Sarkozy megkapta azt, amiért elnökké választása óta lobbizott: hogy ugyanis legyen igazi „gazdasági kormányzás” az euró-zónában. Igaz, ezt sokáig mindenekelőtt az Európai Központi Bank megregulázása érdekében sürgette, de így sem jön rosszul.
6.3 José Manuel Barroso
Az EU-kulisszák ismerői állítják, hogy elszigetelődése a nagyok körében egyre nyilvánvalóbb. Először – a francia elnökség idején – Merkel jóindulatát játszotta el azzal, hogy a „francia félév” során látványosan alárendelte magát az Elysée-nek, majd pedig Sakozy orrolt meg rá, midőn (ezt korrigálandó) a válság idején elkezdett látványosan ellent mondani neki. Merkelnek láthatóan különösen a görög válság idején lett elege az Európai Bizottság elnökéből, midőn először csak „saját körben” engedett meg olyan (utóbb persze kiszivárgott) megjegyzéseket, hogy „torkig van már” Barrosóval, de utóbb (a márciusi EU-csúcs idején) nyíltan is lehordta a portugál politikust „meggondolatlan lépései” és nyilatkozatai miatt. Tudomásunk szerint a bizalom Barroso és a francia-német tengely között ma sem állt helyre. (Azon is lemérhető ez, hogy Barroso tavaly korábban nem tapasztalt módon „nyitott” olyan országcsoportok felé, mint a „visegrádiak” találkozói, amelyek némelyikén maga is részt vett. Amiből diplomaták egyfajta új hátország-építést is véltek kiolvasni.) Vannak vélemények, amelyek szerint azt a tagadhatatlan udvariatlanságot, hogy Merkelék készek voltak oldalról belegázolni egy még el sem kezdődött „európai szemeszterbe” (ami szintén az európai kormányzást lenne hivatott megtestesíteni) az imént mondottakon túl az is magyarázza, hogy Merkel igyekszik minél kevesebb lapot osztani a szerinte inkompetens Barrosonak ebben a vérre (szószerinti túlélésre is) menő játszmában.
Merkel ennek ellenére fontosnak érezte, hogy a „paktum” érdemi pontjaival megismertesse őt (a február 4-i csúcs előtt Berlinben a már említett három órás vacsora során fejtegette Barrosónak a német elképzeléseket). Hát igen, mert Merkel is tudja, hogy csak érdemi bizottsági szerepvállalással lehet objektív, és – megint – a „német diktátum” látszatát kivédő alapokra helyezni az új mechanizmust.
Barroso dilemmája mindezek kapcsán abban áll (ez napjaink sztorija, mindenki figyelheti), hogy a paktummal most kivételes alkalom adódhatna a számára a „Delors-szerep” eljátszására, legalábbis annyiban, hogy az Európai Bizottság hajdani, legendássá vált francia elnöke közismert módon azért is tudott látványos eredményeket elérni, mert legfontosabb kezdeményezéseiben szilárdan maga mögött tudhatta a Helmut Kohl és Francois Mitterand párost. (Az első Barroso-bizottság idején a portugál politikus egyik legnagyobb problémája éppen abból származott, hogy a tagországok között állandóan jobbra-balra udvarolnia kellett, hogy időről-időre összehozzon egy szükséges mértékű EU-tanácsi támogatást.) Most egyedülálló alkalom adódhatna abból, hogy az EU-integráció jövője szempontjából kulcsfontosságú területen ismét helyreállt a „francia-német tengely”, amellyel a háttérben, ha a „paktum” élére áll, már-már „Delors-közeli” erővel vihetne keresztül amúgy integráció-mélyítést szolgáló lépéseket.
A portugál politikus első megnyilvánulásai azonban más irányt jeleznek. Barroso, eddig a viszonylagos távolságtartást és az esetenkénti bírálatot választotta. Aminek oka lehet:
- talán mert maga is komolyan tart a „kormányköziség” közösségi intézményeket károsító túlsúlyától,
- talán mert egyszerűen csak saját, még meglévő befolyását – vagy legalábbis az olyan bizottsági projektek, mint az „európai szemeszter” sorsát - félti,
- talán mert abból vél nagyobb és tartósabb politikai tőkét kovácsolni, ha „merészel” látványosan szembefordulni a „tengellyel”, és ehelyett a többi tagállamra (valamint az ebben nyilván vele tartó Európai Parlamentre) épít.
Annyi bizonyos, hogy Barroso egyelőre csak félszívvel állt a „paktum” mellé, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy akár teljesen kihátráljon mögüle.
6.4 David Cameron
Cameron, mióta Nagy-Britannia miniszterelnöke, minden gesztusával az EU-tól való távolságtartást demonstrálja. Európai Tanácsüléseket követő sajtóértekezletein nem a csúcson folytatott munkáról számol be, hanem arról, hogy mindez miért nem érinti semmilyen vonatkozásban Nagy-Britanniát. A brit Peter Ludlow az „EU-ról történő finom leválás” politikájaként jellemzi Cameron működését, ami előrevetíti, hogy ha a „paktum” többségi támogatást kap, akkor ez még jobban elidegenítheti őt az aktuális folyamatoktól. Ami egyúttal – ha elér egy látványos szintet – színvallásra kényszerítheti azon tagországokat is, amelyek körében eddig élt egy csendes szimpátia a szkeptikus brit politika iránt. Éppen, mert konkrét kérdések megválaszolása következik, „eljöhet az igazság pillanata, amikor nyilvánvalóvá kell tenni, hogy ki hova áll” – jegyezte meg erről az Európai Bizottság egyik vezető munkatársa.
Brüsszel, 2011.02.18
