Az Európai Parlamentnek csak a javára szolgálhat, hogy egy előre lekártyázott politikai alku helyett végül tiszteletreméltó demokratikus küzdelemben dőlt el január 17-én este a házelnöki poszt sorsa. A négy szavazási kör után kivívott győzelem sokkal erősebb legitimitást adhat Antonio Tajaninak, az Európai Néppárt jelöltjének, mintha csupán „fű alatt”, egy, a szocialistákkal két és fél éve megkötött, sokáig titokban tartott írásos megállapodás jóvoltából jutott volna az elnöki székbe. De, itt nem csak Tajaniról van szó, hanem az egész intézmény, és az abban meghatározó befolyással bíró, mérsékelt politikai pártok elfogadottságáról is.
Az EU jelenlegi, eurószklerózisra emlékeztető állapotában a lehető legrosszabb üzenete lett volna és a politikai elit gyáva megfutamodásával ért volna fel egy látszatválasztás, ami a gyakorlatba ültette volna át a jobbközép EPP és a balközép S&D által a legutóbbi EP-választások után nyélbe ütött háttéralkut. Aminek értelmében az ötéves ciklus félidejében egy néppárti politikus váltotta volna a szociáldemokrata Martin Schulzot a Ház élén.
A két legerősebb párt az EP-nek legjobb esetben is csak egyharmadát kitevő, ám rendkívül szétforgácsolt euroszkeptikus erőitől tartva német típusú nagykoalíciót hozott létre és működtetett, tulajdonképpen az eddigi elnök, Martin Schulz vezetésével. Ha ez a többség politikai és jogalkotási téren stabilitást is biztosított az intézménynek, a pluralizmus, a vélemények sokszínűsége, és ezen keresztül valahol a demokrácia látta a kárát. Az EP önmagát demokratikusnak tartó többsége sokak szemében antidemokratikus módszerekkel védte a populistáktól a demokráciát.
Ez a társbérlet kisebbik partnerként érezhetően a szocialisták számára bizonyult nehezebben elviselhető kényszerzubbonynak. Ezért talán nem is annyira meglepő, hogy a mentor, Schulz távozását kihasználva elérkezettnek látták az időt arra, hogy a béklyóit levessék magukról. Az európai balközép ezt a saját kárán is megtanulhatta. A jobbközéppel alakított nagykoalíciókban a szocialisták nem egy országban (a legismertebb példa Németország, de valahol Hollandia is) annak rendje és módja szerint felőrlődtek. A szociáldemokrácia a harmadik utas próbálkozás kudarca után egyébként is már hosszú ideje csak önmagát keresi, és a mai napig nem tudta kiheverni azt, hogy politikailag nem volt képes (pontosabban nem ő volt képes) profitálni a neoliberális rendet megrázó gazdasági és pénzügyi válságból. Ehelyett tehetetlenül szemlélte a válságkezelés gyógymódjaként alkalmazott gazdasági megszorító intézkedéseket.
A szocialisták „szabadságharcához” ürügyet szolgáltatott az a baloldalon teljesen méltánytalannak tartott, noha nem példa nélküli helyzet, hogy Tajani megválasztásával immár mind a három uniós kulcsintézmény (az Európai Tanács, az Európai Bizottság és az Európai Parlament) élén jobboldali, néppárti politikus áll majd. A baloldalnak pedig vigaszdíjként csak az EU kül-és biztonságpolitikai főképviselője marad Federica Mogherini személyében, aki mellesleg szintén olasz (akárcsak Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke). Ebből a szempontból érdekes mozzanat, hogy a Néppárt és a liberálisok által kedden, a reggeli órákban kötött és az elnökválasztás kimenetelében kulcsszerepet játszó megállapodásnak részét képezi, hogy a két pártcsoport támogatni fogja a jobboldali Donald Tusk, európai tanácsi elnök május 31-én lejáró mandátumának meghosszabbítását.
Nagyon úgy néz ki, hogy Gianni Pittella vereségében honfitársával, Antonio Tajanival szemben a liberális Guy Verhofstadt Néppárttal kötött megállapodása volt a döntő momentum. A szavazatok megoszlása is nagyjából ezt látszik igazolni. Tajani az utolsó körben (a „szétlövésben”) 69-cel több szavazatot kapott szocialista riválisánál. Ez majdnem pontosan annyi, mintha a liberális frakció valamennyi (mind a 68) tagja rá szavazott volna, ahogy arról szóban megállapodtak. Ténylegesen valószínűleg más volt a helyzet, és a megállapodással elégedetlen liberálisok közül többen sem a néppárti jelöltre voksoltak. Ettől függetlenül nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Verhofstadt(ék) segítsége nélkül nem lett volna biztos az EPP emberének sikere.
A két pártcsoport egyszeri választási együttműködésénél azonban többről van szó. Az EPP és az ALDE egy új, Európa-párti platform, jobboldali-liberális koalíció létrehozásában állapodott meg, ami más mérsékelt pártok előtt is nyitva áll (azt nem tudni, hogy hol húznák meg a határt). Az alkunak kétségtelenül magyar szempontból pikáns eleme, hogy a Magyarországon a miniszterelnök által bevallottan liberalizmus ellenes politikát folytató Fidesz-KDNP az EP-ben várhatóan két és fél éven át a liberálisokkal lesz majd szövetségben. De, talán ezt nem is annyira bánják majd a néppárti magyar képviselők és Budapest, ha Guy Verhofstadt visszavesz majd az Orbán Viktor elleni éles retorikájából. Főleg úgy, ha ezentúl ő is helyet kap majd a G5-nek nevezett szűk hatalmi kör asztalánál, amelynek mostanáig az EP és az Európai Bizottság elnöke, illetve első alelnöke, továbbá a két legnagyobb pártcsoport (a néppárti és a szocialista) elnökei voltak a tagjai.
A szocialisták a történtek után aligha tudnának komoly presztízsveszteség nélkül visszasomfordálni egy nagykoalícióba. De, a jelek szerint eszük ágában sincs ezt tenni. Gianni Pittella, a frakcióvezetőjük közölte, hogy a jövőben inkább konstruktív ellenzékként kívánnak politizálni. Ha így is lesz, az még nem jelenti azt, hogy mostantól teljesen felborul az egyensúly az Európai Parlamentben. Azokban az ügyekben, ahol nem babra megy a játék, a politikai centrumban helyet foglaló frakcióknak továbbra is jól felfogott érdekük lesz, hogy megegyezzenek. Ennek a politikai választásnak azonban következményei is lesznek. Az új viszonyok között jobban meg kell majd izzadniuk a pártoknak a többség bebiztosításáért. Tulajdonképpen már ennek az új időszámításnak a főpróbája volt Schulz utódjának megválasztása is, ami csak negyedik nekifutásra sikerült. Gyévai Zoltán A szerző a BruxInfo főszerkesztője
