Egy magas rangú EU-politikus egyszer úgy jellemezte a magyar miniszterelnököt, mint egy gyorshajtót, aki ha 160 kilométer/órás sebességnél lefotózzák, rögtön visszakapcsol 140-es tempóra. Persze még így is túllépi a megengedett sebességhatárt, de legalább nem megy fejjel a falnak. Az Európai Bizottság és általában az uniós intézmények az elmúlt hét évben nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a kurucos harcmodorral. Amikor nagyon felforrósodott körülötte a levegő (például két éve a halálbüntetésről szóló nyilatkozatok után), Orbán Viktor mindig kész volt engedményekre. Többnyire úgy, hogy nem kellett teljes visszavonulót fújnia.
Mivel az uniós alapértékek jogi „pendantja” kevés kivételtől eltekintve nincs kidolgozva (jogszabályokba foglalva), ezért az Európai Bizottság, mint az EU-szerződések őre az uniós joganyagon (acquis) kívül eső tartományban csak politikai síkra terelheti a vitát, ha úgy látja, hogy egy tagállamban sérülnek az alapértékek. A Barroso-bizottság idején, más eszköz nem lévén, az ilyen természetű problémákat is jogi köntösbe próbálták bújtatni, és kötelezettségszegési eljárásokkal eseti alapon próbálták megoldani.
Barrosóék ennek a megközelítésnek a korlátaival szembesülve 2014 márciusában – sokak szerint egyértelműen a magyar kihívásra válaszul – létrehozták a jogállamisági mechanizmust, amit a hiányzó láncszemnek szántak a nagy problémák kezelésére korlátozottan alkalmas jogsértési eljárások és az „atombombának” is nevezett EU-szerződés 7-ik cikke szerinti eljárás között. Ez a kérdőre vont tagállam intenzív párbeszéden keresztül történő meggyőzésére irányuló mechanizmus azonban már az első tesztje során megbukott, miután a jogállam elleni rendszerszintű támadással megvádolt lengyel kormány lényegében elszabotálta (jogilag kezdettől fogva megkérdőjelezte) a folyamatot. Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke tulajdonképpen ugyanarra a felismerésre jutott, mint az előző Bizottság: a tagállamok támogatása nélkül nincs eszköze arra, hogy ráncba szedje a „renitenseket”.
A testület második embere részben a korlátaival szembesülve, részben a lengyelnél - megítélése szerint - sokkal körmönfontabb magyar kihívásra válaszul most egy új, hibrid módszerrel próbálkozik Budapesttel szemben. A Brüsszel által szerdán javasolt „politikai párbeszéd”, ahogy a neve is mutatja, nem jogi kategória. Hanem informális politikai síkra igyekszik terelni az egyeztetést, ahol nincsenek írott szabályok és elvileg más eszközök (például a kemény kritikák egymás fejéhez vágása) is megengedettek. Hibrid jellege pedig abban áll, hogy ahol tisztán jogi természetű problémák merülnek fel, ott Brüsszel továbbra is jogi eszközökkel kíván operálni.
A politikai párbeszéd tényleges címzettje nem más, mint a magyar miniszterelnök. Timmermansék szemében ő az egyetlen személy, aki döntési helyzetben van. Ezért terméketlen és végeláthatatlan adminisztratív eljárások elindítása és szankciókkal való fenyegetőzés helyett valójában Orbán Viktorral kell megalkudni. Ha úgy tetszik, „a szarvánál ragadnák meg a bikát”. A Bizottság nem magányos harcosként venne részt ebben a misszióban, hanem bevonná az Európai Parlamentet (ez már meg is történt, hiszen április 26-án újabb plenáris vita lesz), de a tagállamokat is (ez már sokkal keményebb dió). Sőt bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a Fidesz-KDNP pártcsaládjának, az Európai Néppártnak is szerep jutna ebben.
Timmermans legfőbb érve e megközelítés mellett az, hogy a magyar vezető az elmúlt hónapokban több olyan dokumentum alá is odakanyarította a nevét (Pozsonyi és legutóbb a Római Nyilatkozat), ami kifejezetten eltanácsolta a tagállamokat Brüsszel szisztematikus szidalmazásától. A Bizottságnál, de legalább ilyen mértékben az Európai Néppárt köreiben óriási felháborodást váltott ki, hogy a magyar vezető ennek ellenére is elindította Brüsszel megállítására felhívó kampányát. Timmermans elmondta, hogy a politikai párbeszéd keretében színvallásra szeretné bírni a magyar vezetőt: „Milyen irányba kívánja vinni az országát? Mi a jövőképe Európáról, és osztja-e még azokat az értékeket, amit szerinte az EU is magáénak vall?
A Bizottság alelnöke logikusan egy politikai paktumot kötne az EU és Magyarország erős embere között, amelyben – szándékai szerint – Orbán Viktor lemondana az újjal-mutogatásról Brüsszel felé, és arról, amit a Bizottságnál a független intézmények elleni támadásnak tekintenek, vagy annak vélelmeznek. A Bizottság „technikailag” ugyan ebben a pillanatban nem lát „rendszerszintű fenyegetést” a jogállamra Magyarországon, de miután Timmermans „a formai értelemben” kifejezést használta, „tartalmi síkon” mintha kétségei lennének erről.
„Kérdések vetődtek fel a magyar hatóságok egyes intézkedéseinek az EU-joggal és a közös értékeinkkel való összeegyeztethetőségét illetően” - fogalmazott sajtótájékoztatóján a holland biztos.
Összességében elmondható, hogy az Európai Bizottságnak továbbra sincs megoldása a magyar kihívás kezelésére, de azt már tudja, hogy mivel nem érdemes próbálkozni. Timmermans magyar miniszterelnöknek címzett politikai párbeszéde csak akkor szállíthatja a Bizottság által remélt eredményeket, ha a többi szereplő, és közülük is elsősorban Angela Merkel német kancellár is részt vesz benne. Ez azonban gyökeres változást feltételezne az éppen újraválasztására koncentráló kancellár eddigi hozzáállásában.
A Bizottságnál egyelőre semmit sem árultak el arról, konkrétan hogyan képzelik el a folyamatot. De, mivel az egész mögött nincs intézményes keret, ezért több mint valószínű, hogy nem egy tárgyalási folyamat, hanem a kulisszák mögött zajló, informális találkozók sorával kísérelnék meggyőzni Magyarország miniszterelnökét arról, hogy álljon be a sorba.
