Egy jópofa twitter üzenet szerint az emberek vasárnaponként már nem a templomba járnak, hanem választani. Aztán a szavazás után imádkoznak.

Tizenkét évvel ezelőtt a holland és a francia választók az EU alkotmányos szerződésének leszavazásával adták az első kijózanító pofont az akkor még a bővítés eufóriájában élő Európai Uniónak. Ezután olyan kanosszajárás vette kezdetét, amiből Európa máig nem volt képes magához térni. A történelem furcsa igazságtételeként most éppen a hollandok és a franciák kínálják a reményt azok számára, akik még hisznek az európai eszmében, és szertefoszlathatják az EU közeli meggyengülésére és a Nyugat hanyatlására spekulálók álmait.

Előbb a tavaly decemberi osztrák elnökválasztás eredménye, majd a márciusi holland parlamenti voksoláson a populista Geert Wilders veresége, vasárnap pedig az egy év alatt a szinte a semmiből jövő centrista Emmanuel Macron francia elnökválasztási győzelme csattanós választ adott azoknak, akik az EU-n belül és annak határain kívül is a régi világ bedőlésére számítottak. Belegondolni is rossz, mi lenne, ha Bécsben, Hágában és Párizsban is szélsőséges és EU-ellenes pártok és politikusok lennének most hatalmon.

A Brexit-szavazás és Donald Trump győzelme után sokan Európában is dominóhatásra számítottak. Ez végül nem következett be. Egyesek túl korán írták le az EU-t. De ez nem jelenti azt, hogy Európa végleg kinn lenne a viharzónából. Hanem csak azt, hogy időt nyert. Ha a fiatal Macronnak nem sikerül reményt és esélyt adnia kiábrándult honfitársainak, akkor öt év múlva már semmi sem mentheti meg egy Le Pentől Franciaországot és Európát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szélsőjobb mind a három pozitív példaként említett országban történelmi sikert ért el: még soha nem volt ilyen nagy a támogatottságuk. Marine Le Pen például 11 millió szavazatot kapott, körülbelül kétszer annyit, mint 15 évvel ezelőtt az édesapja, Jean-Marie Le Pen. Ez pedig félreérthetetlenül jelzi a társadalom egyre erősödő frusztrációját és a radikális politikai receptek iránti fogékonyságát.

Érdekes módon Franciaországban (de Ausztriában is) annak ellenére sikerült elkerülni a „Titanic katasztrófáját”, hogy a politikai porondot évtizedek óta uraló, váltógazdaságban kormányzó két párt felélte a politikai tőkéjét és összeomlott. Az, hogy sem a bal-, sem a jobboldal jelöltje nem jutott be az elnökválasztás fináléjába (második körébe), egy korszak, az 5-ik köztársaság végét jelenti. A francia demokrácia erejét mutatja, egyúttal jó politikusi intuíciókról is árulkodik, hogy Emmanuel Macron személyében akadt egy, a nacionalizmus és a befelé fordulás helyett a nyitottságot és az európai integrációt képviselő mérsékelt alternatíva is. Így nem a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltjének ölébe hullott a hatalom.

A centrista jelölt – akinek mozgalma várhatóan a liberális pártcsaládhoz csatlakozik – rokonszenvesebb és hitelesebb volt ellenfeleinél a modern kommunikációs technológiák korában a szakpolitikai programok iránt egyre kevésbé érdeklődő, a személyes, felületes benyomásokra viszont annál érzékenyebb választók többsége számára. De, Macronnak azt is sikerült elhitetnie, hogy nem a levitézlett politikai elithez tartozik. Még azt is elnézték neki, hogy egy ideig gazdasági miniszter volt a baloldali kormányban. Így tulajdonképpen a bal- és a jobboldal közé ékelte be magát, és ezért - legalábbis elnöksége kezdetén - mindkét oldalnak érdeke lesz, hogy ne törjön bele a bicskája abba a sziszifuszi munkába, hogy gazdaságilag és politikailag is felhozza Franciaországot a béke feneke alól, ahol most van. 

A mérsékelt, demokratikus politikai erők európai visszavágását azonban nem lehet értelmezni a Brexit, Donald Trump és az európai országok belpolitikájába, sőt választásaiba is egyre leplezetlenebbül és agresszívebben beavatkozó Vlagyimir Putyin nélkül. A brit kilépés és Trump eddigi politikai húzásai ráijesztettek az európaiakra, és az Európához való hozzátartozás érzését erősítették meg bennük. A küszöbönálló brit kilépési tárgyalásokban ráadásul még az a potenciál is megvan, hogy egy közös ügy megvívása révén tovább erősítheti az európai érzelmeket.

Mivel az összes elnökjelölt közül messze Macronnak volt a legeurópaibb programja, megválasztása nem csak Franciaország európai politikájában, de az Európai Unióban is jelentős változásokat hozhat. A francia költségvetési hiány rendbetételével megnyerheti Németország bizalmát, és ezáltal csökkentheti annak ellenállását az eurózóna valódi gazdasági, fiskális és politikai unióvá történő átalakításával szemben. Az új államfő saját költségvetést és pénzügyminisztert szeretne az euróövezetnek, aminek a blokkon kívüli kelet-európai országok cseppet sem örülnek.

Macron egy korábbi nyilatkozatának tanúsága szerint keményebb kézzel bánna a jogállami elveket véleménye szerint megsértő magyar és lengyel kormánnyal szemben is. Ennek egyik módja a 2021 és 2027 között rendelkezésre álló kohéziós források megnyirbálása, vagy a pénzek kifizetésének konkrét feltételekhez (például a menekültek elosztásában való részvételhez) kötése lehetne.

Az új francia elnök más okból sem tűnhet főnyereménynek Budapest és a szomszédai számára. Macron már gazdasági miniszterként is kíméletlen harcot hirdetett a „szociális dömping” ellen, és ezzel szembement a szolgáltatások határokon átnyúló szabad nyújtásából hasznot húzó kelet-európai országok érdekeivel. Ezzel várhatóan új minőségében sem fog felhagyni, ami feszültségeket szülhet a keleti partnerekkel.

Másfelől a közös agrárpolitikára jutó források megvédésében minden bizonnyal erős szövetségesre talál Magyarországban.

Emmanuel Macron elnökké választásával a szeptemberben esedékes német parlamenti voksolást követően várakozások szerint az európai integráció, és mindenekelőtt az eurózónán belüli együttműködés is új lendületet vehet. A francia elnökválasztás után tehát zűrzavar helyett inkább az európai integráció folytatásának kedvezhet az idő. Az EU és a jelenlegi politikai elit még egy, valószínűleg utolsó esélyt kaphat, hogy bizonyítsa a létjogosultságát.