Valóban meg kell kongatni a vészharangot az Európai Unió felett, ahogy azt az utóbbi napokban egyes európai és hazai médiumok teszik? Meggyőződésem, hogy a modern Kasszandráknak nem lesz igazuk. Ahogy akkor sem volt, amikor alig egy évvel ezelőtt az euró végét jósolták. Az EU bedőlésében hívők legnagyobb tévedése, hogy optikai csalódás áldozatai. Egyébként valóban létező és valóban súlyos válságtünetek pillanatnyi hatása alá kerülve csak a jéghegy megtépázott csúcsát látják, és nem látják a felszín alatt magát a jéghegyet, amit Európai Uniónak neveznek. Alábecsülik továbbá az EU válságokkal szembeni ellenállóképességét, és a tagállamok között mára kialakult erős kölcsönös függőséget, amit az Unió testesít meg. De, az EU-t sújtó válságok természetének meg nem értése is szerepet játszik a katasztrófaelméletek terjedésében, amelyek manapság egyébként is divatosak, és főleg, az ilyen hírekre szívesen „rákattintanak” az olvasók.
Kezdjük a jelenlegi helyzettel. A borúlátóknak teljesen igazuk van abban, hogy az Európai Unió fennállásának egyik legsúlyosabb válságát éri. Ráadásul nem is egy krízissel, hanem egyszerre többel is meg kell birkóznia. Nem elég, hogy éppen csak kezd kilábalni minden idők egyik legsúlyosabb gazdasági és pénzügyi válságából (ami elsősorban a nyugati világot rengette meg), de közben Ukrajna miatt szkanderezik az orosz medvével, a nyakába szakadt eddig 1 millió menedékkérő és a migrációs válság, és akkor még nem is beszéltünk az EU-ból való brit kilépés, a Brexit fenyegető lehetőségéről, meg az egész emberiség jövőjét veszélyeztető éghajlatváltozásról.
Ennyi kihívás gombócból is sok, de súlyos, mondhatni egzisztenciális válságok már a múltban is sokszor és rendszeresen próbára tették az Európai Unió egységét, amiből legalábbis eddig mindig megerősödve került ki. Sokan elfelejtik például a 70-es és 80-as évek eurószklerozisát, amire az egységes belső piac volt a válasz.
Természetesen az, hogy a múltban mindig felegyenesedve jött ki az EU a válságból, még nem jelenti azt, hogy ezúttal is happy end lesz. De, a médiában, a politikai elitben és a közvéleményben is részben érthetően van egy túlreagálási hajlam a mostani problémákra. És ehhez a tagállami és uniós vezetők is hozzájárulnak, amikor arról papolnak, hogy Schengen megszűnése egyúttal a belső piac és az euró végét is jelentené. Emögött az a szándék húzódik meg, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra, akiktől elsősorban függ a megoldás.
Ám lássuk be, technikailag egyáltalán nem igaz az, hogy a belső határellenőrzés visszaállításával egyszeriben megszűnne a belső piac (ami mostanáig a legnagyobb közös vívmánya a közösségnek és viszonylagos jólétének fő letéteményese), és az egységes valuta is halálra lenne ítélve. Tény, hogy a határok visszaállításával több pénzbe kerülne és akadozna a belső piacon belül az áruk, szolgáltatások és a személyek áramlása, de ettől még nem szűnne meg. Nagy-Britannia vagy Bulgária és Románia jelenleg is úgy tagja a belső piacnak, hogy nem tagja a schengeni övezetnek. És ugyanennek a logikai kapcsolatnak a hiánya kimutatható az euró és a bankunió esetében is, ahogy ezt gazdasági elemzők már megtették. Amitől Jean-Claude Juncker és kollégái viszont joggal tartanak, hogy Schengen kudarcával egy olyan negatív spirálba kerülne az egész EU, ami szép lassan felőrölné és Európa visszatérne a nemzetállamok versengésén alapuló meghaladott modellhez. Amire még egy lapáttal rátenne, ha szélsőséges erők kerülnének hatalomra egyik vagy másik nagy tagállamban (például Franciaországban).
Nehéz vitatkozni azzal, hogy a migrációs válság és annak eddigi kezelése megroppantotta a tagállamok közötti bizalmat, ami pedig az egész schengeni projekt alfája és omegája. A görögök védik a schengeni övezet külső határait. Ha erre nem képesek, akkor eljátsszák a bizalmat és a logika szerint a partnerek visszatérnek a belső határellenőrzéshez. A jövőre 60 éves európai integráció és az 500 milliós EU ugyanakkor tényleg nem lenne képes megbirkózni 1,1 millió menekülttel? Képes 1 millió menekült padlóra küldeni a világ első számú gazdasági entitását? Tényleg megéri a tagállamoknak az, hogy emiatt kockára tegyék az európai integráció jövőjét?
A válasz az, hogy nem. A valóság ehelyett az, hogy túl sokat fektettek be a tagállamok ebbe a projektbe, és – ami még ennél is fontosabb -, túlságosan is kölcsönös függésbe kerültek az Unión keresztül egymással, hogy ezt egyszerűen veszni hagyják. Egyszerűen nem éri meg, mert az EU szétesésének megfizethetetlen lenne az ára politikai, biztonsági és gazdasági szempontból. És a határok mögé bezárkózó nemzeti erődökké válva Európa teljesen jelentéktelenné válna, visszasüllyedne a „középkorba”.
Ellenben, ha megértjük a jelenlegi válság(ok) természetét, akkor talán a magukat megillető helyre is tudjuk tenni ezeket a kihívásokat az EU jövője szempontjából. Az Európát (is) sújtó problémák jelentős része a globalizációval függ össze. Ha a nemzetközi pénzügyi rendszer nem forrt volna ennyire össze, Európa meg sem érezte volna a Lehmann Brothers amerikai nagybank összeomlását. Az Irak és Irán között a ’80-as években kitört háború után is milliók kényszerültek otthonaik elhagyására, Európa mégsem érzett meg belőle az olaj árának ingadozásán kívül semmit, mert az akkori realitások között senkinek nem jutott az eszébe elindulni Nyugat felé. A globalizáció azonban sokkal sebezhetőbbé tette Európát is a határain kívül lejátszódó konfliktusokkal, krízisekkel szemben.
A bajt csak tetézi, hogy a csapások a lágy ágyékán érték Európát, ahol az integrációs struktúrák átmeneti jellege és tökéletlensége miatt gyenge az ellenállóképessége. Ez kis híján romba döntötte az eurózónát, és ugyanez a félkész állapot vezetett az európai menekültügyi rendszer összeomlásához, amikor százezrek indultak el előbb Észak-Afrika, majd a Közel-Kelet felől Európába.
Miután a régi európai modell csődöt mondott, az újról pedig máig nem sikerült konszenzusra jutni, rövid távon az önálló tagállami megoldások nyertek teret, ahogy azt a magyar kerítés felhúzása is illusztrálta. A hosszabb távú megoldáshoz azonban nehéz elképzelni egy olyan rendszert, ami tisztán tagállami logikán alapul, hiszen ez uniós szinten szükségszerűen kakofóniához vezet. Következésképpen, bár nem állítom azt, hogy minden válságra a több Európa a válasz, az EU-t jelenleg érő kihívások többségére azonban a féloldalas integráció további mélyítése tűnik a legjobb reakciónak. Az ehhez szükséges konszenzus megteremtéséhez viszont idő kell, ami annál is inkább érthető, mert kevés olyan kérdés van, amiben annyira eltérők lennének a tagállami adottságok, hagyományok és érdekek, és ami jobban megosztaná az EU-t, mint éppen a migráció kérdése.
De, és ez nyílván Budapestről és az unió más részeiből kevésbé látszik, a tagállami vezetők és miniszterek, diplomaták rendszeres találkozóinak hála mára sikerült elkerülni a polémia túldramatizálását. A menekültpolitika ugyan recseg-ropog, de jó esély van arra, hogy Európa megtette legalább az első lépéseket egy, a jelenleginél működőképesebb közös migrációs politika irányába. Ám addig is, amíg ez kialakul, rengeteg vita és konfliktus lesz még az úton.
Miképp az is figyelemreméltó, hogy a migrációs politikát jellemző széthúzás eddig még nem, vagy csak minimális mértékben gyűrűzött át az integráció más területeire, bár ennek veszélyét azért nem lehet teljességgel kizárni (lásd az új tagállamok felzárkóztatási forrásainak csökkentésére vonatkozó figyelmeztetéseket). Miközben az EU-n belüli vitáktól hangos az európai sajtó, az intézmények és a tagállamok számos, az EU-integráció alapjait megerősítő és mélyítő intézkedésről tárgyalnak, legyen szó a tőkepiaci unióról, az energiaunióról vagy éppen a digitális unióról. Vajon bárkit is érdekelnének ezek a projektek és a megvalósításuk, ha közben – mint az egyes hazai médiumokban is megjelent – az Európai Unió felbomlására készülnének, és ilyen vészforgatókönyveken dolgoznának? Nem tűnik életszerűnek. Mielőtt a valóban rossz színben lévő Európai Uniót temetni kezdenénk, nem árt a fa mögé nézni, hogy lássuk mögötte az erdőt.
Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője
