A NATO következő főtitkárának kijelölése ismét igazolni látszik egy régi tételt: soha nem az a befutó, aki a verseny elején annak látszik. Hivatalosan sokáig csak egyetlen politikus pályázott a dán Anders-Fogh Rasmussen helyére, akinek megbízatása szeptemberben jár le az atlanti szervezet élén. Franco Frattini korábbi olasz külügyminiszter és uniós biztos, aki azonban egy ideje már a partvonal mellől figyeli a nagypolitikát, és nem válik előnyére, hogy azelőtt Silvio Berlusconi bizalmi emberének számított. Rajta kívül a belga védelmi miniszter Pieter De Crem lobbizott még a színfalak mögött (és időnként előtt) az illusztris állásért, de ő igazi támogatás nélkül önjelöltnek számított. Hosszú időn keresztül Radek Sikorski, a karizmatikus lengyel külügyminiszter is a titkos favoritok közé tartozott, ám róla már egy ideje köztudott, hogy inkább Catherine Ashton helyére pályázik az Európai Külügyi Szolgálat élén.
A norvég Jens Stoltenbergről egészen tíz nappal ezelőttig legfeljebb bennfentes körökben lehetett hallani. Amikor a sajtó jó egy hete megszellőztette a hírt, hogy ő lehet a befutó, a 28 szövetséges között lényegében már létrejött a konszenzus a személyéről. Úgy tudni, hogy a korábban tíz éven át a norvég kormányfői posztot betöltő Stoltenberg nevét először a németek dobták be, de – a szokásjog szerint – akkor lehetett csak biztos a dolgában, amikor megszerezte az Egyesült Államok jóváhagyását.
Az utódlás kérdésének ilyen gyors lerendezése a NATO élén a kívülállók számára meglepetésnek tűnhet. Annál is inkább, mert sokan biztosra vették, hogy a főtitkári poszt is annak a nagyobb alkucsomagnak a része lesz, amely az Európai Bizottság, az Európai Tanács és az Európai Parlament következő elnökét, továbbá az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét foglalja magába. Az idejekorán meghozott döntés egyik oka feltehetően éppen az, hogy az atlanti szervezet kívül akart maradni az európai politikai alkudozásokon, és autonóm módon kívánta kiválasztani a saját vezetőjét.
A vezetőcsere olajozott lebonyolításában azonban vélhetően ennél is többet nyomott a latba a folyamatban lévő ukrán válság. A NATO katonai válasz híján ugyan látszólag a partvonalról figyeli az orosz nyomulást, de valójában nincs még egy szervezet, amelynek a jövőjére a krími és általában az ukrajnai események nagyobb hatással lennének.
Ha Afganisztán után a szövetség új küldetésre vágyott, most az orosz elnök revansista politikájával szinte tálcán kínálta fel a számára ezt. Ahogy mondani szokták, az új feladat új embert kíván. És mivel azonnali kihívásra kell koherens választ adni, az atlanti szervezet nem engedheti meg magának, hogy bénakacsa állapotot okozzon, vákuumot teremtsen egy időben elhúzódó, a figyelmet a lényegi problémákról elterelő vezetőváltással.
De miért éppen egy norvég? Nos, a „viking” Stoltenbergnek kifejezetten előnyére válhatott az, hogy nem EU-tagállamot képvisel, ami megkönnyíthette például az Unióval mostanában fasírtban lévő Törökország számára személyének az elfogadását. Ennél is fajsúlyosabb érv lehetett mellette, hogy a legtöbb európai szövetségestől eltérően Norvégia az elmúlt években növelte a védelmi kiadásait. Amivel jó pontot szerzett Washingtonnál. Hogy az amerikaiaknál ez mennyire számít, azt jól szemléltette Barack Obama európai látogatása, amelynek során kétszer is nyíltan megrótta az európai szövetségeseket azért, hogy vállalásaikkal ellentétben csökkentették katonai kiadásaikat. Más kérdés, hogy az energiában gazdag Norvégiát a legtöbb európai országhoz képest kevésbé érintette a gazdasági válság. Stoltenberg jelölése azonban egyértelmű üzenet mindenkinek, hogy a politikai és katonai szövetségben a befolyásnak ára van.
Végül, nem tudni, hogy a norvég politikus kiválasztásában szerepet játszott-e az, hogy hírek szerint Moszkvával is korrekt viszonyt ápol, és talán könnyebben szót tud majd érteni, mint egy olyan ország állampolgára, amellyel szemben a paranoid orosz vezetésnek fenntartásai vannak.
Ám akármennyire is ért az oroszok nyelvén a NATO új főtitkára, négy éves mandátuma sikerének éppen az lesz az egyik fokmérője, hogy képes lesz-e politikailag és katonapolitikailag megfelelő választ adni az újjáéledő orosz imperializmusra. Az orosz fenyegetés árnyékában először is el kell érnie, hogy a szövetségesek végre komolyan vegyék házi feladatukat, többet és – a pénzforrások korlátozott volta miatt – főként jobban költve haditechnikákra és katonai képességekre. A gazdasági kényszerpálya miatt talán ez lesz a legnehezebb feladat.
Másodszor, Putyin új doktrínája missziójának és eszközeinek újrafogalmazására kell, hogy késztesse az atlanti szervezetet. A szövetség a hidegháborús veszély elmúltával a területén kívüli szerepvállalásban, egyfajta előretolt védelemben találta meg új küldetését. Ez többek között azzal járt, hogy a területvédelemre berendezkedett, lomha katonai gépezetét a határokon túl gyorsan bevethető, gyorsreagálású, mobil erőkre kellett felcserélnie. A posztszovjet veszély újjáéledése természetesen még nem jelenti azt, hogy mindent vissza kellene csinálni. De azt igen, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a területvédelemre és a katonai elrettentésre. A NATO-nak fokoznia kell jelenlétét a szövetség keleti határainál, mindenekelőtt a balti országokban és Lengyelországban, ahol régi félelmeket csalt elő az Ukrajnában zajló orosz erőfitogtatás.
A NATO-nak emellett azt is el kell döntenie, hogyan kezelje Oroszországot? A legkönnyebb dolog az lenne, ha Moszkva szövetséges lenne (ami soha sem volt és talán sohasem lesz), vagy ellenség. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű és a Nyugatnak egy köztes, nem „fehér vagy fekete” helyzetre kell felkészülnie, ami árnyalt stratégiát és politikát igényel. Egyszerre kell keménynek lennie Moszkvával és empatikusnak. Vajon az ukrán és a grúz NATO-tagság egyszer és mindenkorra történő kizárása, vagy inkább jegelése jelentené az utóbbit? Nem kézenfekvő, hiszen az oroszok minden ilyen gesztust a gyengeség jelének tekintenének.
Akárhogy is lesz, „a NATO visszatért” (NATO is back), ahogy egyes elemzők fogalmaznak. Vlagyimir Putyin valószínűleg sohasem fogja megérteni, hogy ez jelentős részt éppen neki köszönhető.
Jens Stoltenbergnek egy „viking” harcos kitartására és szilárdságára lesz szüksége ahhoz, hogy meg tudjon felelni az új elvárásoknak. Lehet, hogy a hoppon maradt jelölteknek nem is kellene annyira lógatniuk az orrukat amiatt, hogy lemaradtak.
Gyévai Zoltán, BruxInfo
