Néhány napja Manchesterben ismét áldozatokat szedett a fékevesztett terror, és ne legyenek illúzióink, Európában sajnos nem ez volt az utolsó véres merénylet. Még elviselhetetlenebbé teszi a fájdalmat, hogy ezúttal gyerekek voltak a célpontok. Párizs, Brüsszel, Nizza, Berlin, London és most Manchester. Vajon hol lesz a következő?
Európában az elmúlt másfél évben 18 terrortámadásban összesen 300-an vesztették életüket. Napjainkban egyértelműen az iszlám legaberráltabb verzióját képviselő Iszlám Állam (és részben az Al-Kaida) által szított terrorizmus jelenti Európa határain belül az első számú biztonsági kihívást. Nem volt mindig így: a Nagy-Britanniában például az 1970 és 1999 között elkövetett terrortámadások (293 eset) majdnem kétharmadáért az ír sziget egyesítésért küzdő katolikus Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) volt a felelős.
Ettől még tény, hogy a britek és általában az európaiak növekvő hányada más szemmel néz a nem őshonos muzulmánok által elkövetett rémtettekre, és hajlamos azokat az egyébként már évtizedek, sőt évszázadok óta tartó bevándorlással, vagy a jelenkori migrációs mozgásokkal összefüggésbe hozni. Minden egyes újabb robbantásos merénylet után Magyarországon is fellángol a vita arról, hogy vajon mi köze van ehhez a menekültválságnak és a nagy tömegben Európa felé tartó migránsoknak? A polémia két síkon zajlik.
Először is arról, hogy az Európába 2015-16-ban nagyrészt a szíriai háború miatt beözönlött több mint egymillió ember beengedésével a hatóságok nem tették-e ki felelőtlenül veszélynek a saját lakosságukat? A magyar kormány és a referendum előtti kampánya például közvetlen összefüggést látott és láttatott a menekültek és bevándorlók (ez a két fogalom gyakran keveredik), illetve a terrorizmus között.
A vita másik síkja azokról a másod- vagy harmadgenerációs muszlimokról szól, akik már Európában születtek, és itt, vagy külföldi harcosként Szíriában radikalizálódtak, s pillanatnyilag a legnagyobb fenyegetést jelentik a társadalom biztonságára. És ezen a gondolati íven továbbhaladva többekben megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon integrálni lehet-e egyáltalán a muszlim közösségeket a keresztény gyökerű többségi társadalomba? Vagy – ahogy azt egyes kelet-európai politikusok is állítják – a muszlimok értékei összeegyeztethetetlenek a mieinkkel.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásakor nyilván mindenki saját személyes meggyőződéséből és tapasztalataiból indul ki, vagy akár még abból sem. Csak elhiszi azt, amit innen vagy onnan a szájába rágnak.
Ezért az alternatív valóságok világában mi másra is támaszkodhatnánk, mint a tényekre. Ezek pedig azt mondják, hogy Európában a terrorcselekmények túlnyomó részét itt született, szigorú értelemben bevándorlónak nem nevezhető személyek, muzulmán vallású belga, francia vagy brit állampolgárok követték el. Miként az is igaz, hogy a támadók között akadtak olyan személyek is, akik a migrációs hullámmal együtt, a menedékkérők között elvegyülve érkeztek Európába. De, ők csak nagyon kis töredékét teszik ki a menekülteknek, vagy éppen a bevándorlóknak. És lássuk be: ha akarnak, ezernyi más módon is bejuthatnak Európába.
Mostanában mintha egyre gyakrabban elfeledkeznénk róla: a szíriaiak többsége éppen az Iszlám Állam (és mások) terrorja elől menekült el otthonról. Mivel ők maguk is áldozatok, ezért enyhén szólva nem tisztességes dolog egybemosni őket a terroristákkal.
Arról persze lehet vitatkozni, hogy ki, mikortól, hányadízig szűnik meg bevándorlónak lenni. Salman Abadi, a manchesteri merénylő apja is valamikor politikai menekült volt, a fia meg terroristaként fejezte be.
De, ettől még tény, hogy az öngyilkos manchesteri merénylő nem a menekülthullámmal érkezett Európába, hanem már ott született. Nem mostanában érkezett migráns. Ezért a manchesteri fiatalok tragikus halálát erős csúsztatás Angela Merkel, vagy Brüsszel megengedő migrációs politikájára fogni. Ami ráadásul egy ideje már nem is liberális, lásd a belső határellenőrzések visszaállítását. Akkor már inkább a félrekezelt integrációra (arról, hogy milyen tényezők járulnak hozzá fiatal muszlimok radikalizálódásához az alábbiakban írok).
Hasonlóan nonszensz lenne az EU-t és a jelenlegi európai migrációs politikát hibáztatni azért, hogy Nagy-Britannia egykori gyarmatosító hatalomként még az Unió létrejötte előtt muzulmán bevándorlók tömegeit fogadta be, gyakran éppen jól felfogott gazdasági érdekből.
De, még ha egy kívülről jött személy is robbantott volna, a konkrét brit esetben nehéz lenne Brüsszelre, vagy inkább az EU-ra kenni a dolgot. Az Egyesült Királyság ugyanis nem tagja a szabad belső mozgást lehetővé tevő schengeni térségnek, és még kimaradási lehetősége (opt out-ja) is van a közös menekültpolitikából, így a menekültek elosztásából is. Vagyis, még ha a német kormány politikája lenne is felelős tíz- és százezrek ellenőrizetlen beözönléséért Schengenbe, a brit határt szigorúan őrzik. Elég a Calais-nál, a Csalagút bejárata előtt felhúzott kerítésre gondolni.
Mindez nem jelenti azt, hogy Berlin vagy az EU nem követett volna el hibákat a menekültválság kezelésében. A túlzásokkal, felnagyításokkal van a baj. Mindkét oldalon. Egyfelől azokkal, akik politikai korrektségből sokáig szemet hunytak és hunynak a problémák felett. Másfelől pedig azokkal, akik egyenlőségjelet húznak a bevándorlók/menedékkérők és a terroristák között, vagy ezt a percepciót erősítik az emberekben. Holott a migráció éppen az a kérdés, amit nem lehet fehéren-feketén megítélni.
Már csak ezért is, és főleg, mert emberekről van szó, a kérdés megérne EU-szerte egy tabuktól mentes, őszinte, de a tényeken alapuló elmélyült vitát.
A fent említett két sík (új és régi bevándorlás és migráció) egy ponton összeér. Sokan felteszik a kérdést, hogy bölcs dolog-e muszlimok és más kultúrájú, vallású emberek tömegeit befogadni, ha a korábban érkezettek társadalmi integrációja nagyjából-egészében kudarc volt? Ha a líbiai bevándorló fiából terrorista lett, mi a garancia arra, hogy nem lesz ugyanaz a most érkező migránsokból is?
Ezt persze nagyon könnyű cáfolni, hiszen a muszlim bevándorlók 99,9 százalékából soha nem lett terrorista. Másfelől terroristából a kevés is sok, mert (rengeteg) emberéletet képesek kioltani (úgy, ahogy az interneten radikalizálódott, iskolában lövöldöző zavart elméjű fiatalok is). Sokat számítanak a személyes tapasztalatok. Mindenkinek megvan a maga igazsága. A meggyilkolt brit tinédzserek gyászoló hozzátartozóinak és barátainak is. De, annak a brit katonának is, akit Irakban szolgálat közben robbantott fel egy öngyilkos muzulmán merénylő és a lábait amputálni kellett. Egy muszlim bajtársa mentette ki, a mentőhelikoptert egy muzulmán vezette, és egy muzulmán orvos mentette meg az életét. Gyűlölje-e ezek után en bloc a muzulmánokat? Beilleszkedésre képtelen idegeneknek tekintse-e őket?
Az EU-tagállamokban élő fiatal muszlimok radikalizálódását általában a társadalmi integráció kudarcára vezetik vissza, ezt pedig arra, hogy a muszlim közösségeket talán nem is lehet beilleszteni, mert annyira más értékeket és elveket vallanak. Vagyis tulajdonképpen civilizációs és nem eszmei problémáról van szó.
Hogyan és miért radikalizálódnak a fiatalok? Az ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai országok jócskán alábecsülték azt a kihívást, amit a hozzájuk érkező muzulmánok európai társadalmakba való integrálása támasztott. Egyszerre túl sok embert lehetetlen „megemészteni”. The size matters, ahogy az angol mondja. Számos országban azt is hagyták a hatóságok, hogy a muszlimok – mint a brüsszeli Molenbeekben a marokkóiak – gettósodjanak, ne keveredjenek más etnikai csoportokkal, és kialakítsák kvázi a saját törvényeiket. Magyarán hagyták, hogy párhuzamos társadalmak jöjjenek létre.
A bevándorlók mostoha gazdasági és szociális hátterét, a kilátástalanság szülte frusztrációt is legtöbbször a radikalizálódás egyik fő okaként emlegetik. A megfelelő anyagi körülmények biztosítása azonban önmagában nem elegendő a sikeres integrációhoz. Sokkal komplexebb kérdésről van szó, aminek szerves része a vallás és az identitás. Belgiumban a másod- és harmadgenerációs muszlimok közül sokan identitásválsággal küzdenek: sem marokkóinak, sem belgának nem érzik magukat (nem mindig önnön hibájukból). Zavar van a fejükben, nem találják a helyüket, és így könnyen prédául esnek a radikális magyarázatoknak.
A radikalizálódási trend nem mostanában elkezdődött. Az Iszlám Állam tulajdonképpen csak azt aratja le, amit mások korábban vetettek. Belga szakértők szerint Szaúd-Arábia a 70-es években az olajárrobbanás idején 70 milliárd dollárt fektetett be az iszlám egyik különösen virulens válfajának, a szalafizmusnak az elterjesztésébe a világon. Imámokat küldtek több nyugat-európai országba is, akik sokszor ellenőrizetlenül a Korán egy fundamentalista értelmezését prédikálták és tanították. Így fordulhatott elő az, hogy a szülőföldjükön egy toleránsabb és felvilágosultabb iszlámhoz szokott marokkóiak Európában egy radikálisabb, kirekesztőbb ideológiával találkoztak.
A dzsihad Európába történő exportja sem új, és nem a mostani migrációs válsággal vette kezdetét. Egy Oszama bin Ladennel elégedetlen, Abu Muszaf al Suri nevű radikális már 2006-ban meghirdette, hogy a Nyugat-Európában élő fiatal muszlimokat fanatizálják, és fegyverként vessék be a helyi lakosság ellen. Az arab zűrzavar és a szíriai háború kiváló lehetőséget kínált ennek az elképzelésnek a megvalósítására. Most, hogy az Iszlám Állam napjai meg vannak számlálva, több száz, esetleg ezer külföldi harcos térhet vissza Európába, akik között számos potenciális terrorista van.
De, őket még legalább valamennyire ismerik. Az igazi fejfájást azok az „ismeretlenek” okozzák, akik nem szerepelnek a hatósági adatbázisokban, vagy – mint a manchesteri elkövető is – még csak éppen feltűntek a radar képernyőjén. Rájuk vadászni olyan, mint tűt keresni a szénakazalban.
A fentiekből az szűrhető le, hogy a bevándorlásnak csak akkor lehet társadalmi támogatottsága, ha az országok tanulnak a saját maguk által elkövetett hibákból. Nem rózsaszín álmokat kergetnek, hanem reálisan és pragmatikusan állnak hozzá a kérdéshez, ahogy például Kanada is teszi azt. A muszlimok, vagy más, eltérő kultúrából érkező emberek sikeres beillesztése a társadalomba függ a helyes és következetes módszerektől, a migránsok/bevándorlók, és a többségi társadalom hozzáállásától is. Leegyszerűsítve: egy olyan koktélt kellene tudni turmixolni, ami később nem robban fel. És nem feltétlenül csak a bombákat kell érteni ezalatt.