Eléggé lagymatagon indult, aztán a hét közepén drámai fordulatot vett a Juncker-bizottság leendő tagjainak európai parlamenti meghallgatása. Tizenkét biztosjelölt viszonylag problémamentes átvilágítását követően szerda délután „elszabadult a pokol” amikor a képviselők gyors egymásutánban Jean-Claude Juncker négy protezsáltjának, a brit Jonathan Hillnek, a cseh Vera Jourovának, a magyar Navracsics Tibornak és a spanyol Miguel Arias Canete-nek is „sárga lapot” mutattak fel annak jeleként, hogy ilyen vagy olyan okból nem találták meggyőzőnek a teljesítményüket.
Mi történt és miért történt?
Másnap a francia szocialista Pierre Moscovici pellengérre állítása már csak logikus folytatása volt az előző napnak, amelynek során a baloldali pártok (de nem kizárólag ők) két néppárti politikusnak, a magyar és a spanyol jelöltnek is nekimentek. Az Európai Néppártnál parlamenti források szerint igazából az összeférhetetlenség miatt össztűz alá került spanyol klíma- és energiapolitikai biztosjelölt elleni heves szociáldemokrata támadás ütötte ki a biztosítékot, amit a két legnagyobb frakció között hallgatólagosan fennálló „megnemtámadási szerződés” felrúgásának tekintettek. A történtek fényében tehát korántsem meglepő, hogy a jobbközép képviselők (de nem csak ők, hanem a zöldek és liberálisok is) a rákövetkező nap szinte egy emberként vették célba a gazdasági és pénzügyi portfólió élére jelölt szocialista Pierre Moscovicit, akinek „Achilles sarka”, hogy korábban francia pénzügyminiszterként olyan szabályokat szegett meg, amelyek betartásáért új minőségében felelős lesz.
Az első héten „túszul ejtett” öt politikus közül lényegében csak egy, a cseh Jourová meglepetés, a másik négy biztosjelöltet korábban szinte mindenki a potenciális célpontok közé sorolta.
A meghallgatások első hete után így elmondható, hogy mind a négy biztosjelölttel rendelkező pártból ejtettek „túszokat”, ami természetesen a későbbiekben felveti a túszcsere lehetőségét is. A történtek mégis logikátlannak tűnnek, mégpedig alapvetően két okból is. Az egyik, hogy a néppártiak és a szociáldemokraták német mintára az új parlamentben „nagykoalícióra” vannak utalva, ezért túlzottan nem érdekeltek egymás jelöltjeinek a kigolyózásában. A másik: mivel Jean-Claude Juncker alapvetően az Európai Parlament akaratából válhatott az Európai Bizottság elnökévé, csapatának destabilizálásával, esetleg megbuktatásával az EP öngólt lőhet.
A valóság azonban ennél bonyolultabb, hiszen mi van például akkor, ha egyik vagy másik biztosjelölt politikai vagy személyes okból felvállalhatatlan, vagy teljesen csődöt mond a meghallgatása során? Ráadásul az egyes szakbizottságokban ülő képviselők számára a jelölt szakmai rátermettsége nem kevésbé fontos a magasabb szinten megkötött politikai alkuknál. Különben nem is lenne szükség a jelöltek vizsgáztatására. Nem árt emlékeztetni arra, hogy a meghallgatáson áteső majdani bizottsági tagoknak alapvetően két kritériumnak kell megfelelniük. Először is arról kell meggyőzniük a képviselőket, hogy méltóak és alkalmasak arra, hogy az Európai Bizottság tagjai legyenek. Másodszor a portfóliójuk vezetéséhez szükséges szakmai alkalmasságukról is tanúbizonyságot kell adniuk.
Az öt „várólistás” biztosjelölt között ilyet is és olyat is találunk. Az igazságügyi és fogyasztóvédelmi tárca élére javasolt cseh Vera Jourová és részben a pénzügyi stabilitás őrének szánt brit Jonathan Hill esetében a meghallgatás egyértelmű szakmai hiányosságokat tárt fel. Nem mintha kevés kivételtől eltekintve a többi 22 jelölt annyira imponáló lenne. A biztosi meghallgatás valójában nem az elmélyült szakmai ismeretekről szól, hanem inkább arról, hogy ki, mennyire tudja „beleolvasni” magát jövendőbeli dossziéjába, és mennyire képes az EP többségének tetsző politikai víziót, koncepciót elárulni.
A spanyol Miguel Arias Canete jól beolvasta magát, viszont családtagjainak olajipari érdekeltségei számos képviselő számára (függetlenül attól, hogy a jobb-, vagy a baloldalról van szó), összeférhetetlenek a klíma- és energiapolitikai portfólióval. Az ő esetében tehát politikai és szakmai kifogások egyaránt felmerülnek. Akárcsak Pierre Moscovicinél, akinek múltbéli politikusi tevékenysége miatt egyszerűen nem hajlandók elhinni, hogy gazdasági és pénzügyi biztosként pártatlanul lesz képes elbírálni Franciaország államháztartási deficitjét.
Navracsics Tibor – bár bírálói nála szakmai hiányosságokat is felemlegetnek – egyértelműen az Orbán-kormányban viselt funkciói, főleg korábbi igazságügyi miniszterként folytatott tevékenysége miatt akadt fenn az első szűrőn úgy, hogy a hét frakció közül csak kettő, az Európai Néppárt (vagyis saját pártcsaládja) és az európai konzervatívok támogatták, öt másik frakció viszont nem. Itt álljunk meg egy szóra: a magyar biztosjelölt túlóráztatása eleve borítékolható volt, hiszen a konszenzusos szabály értelmében elég csak egy frakciónak nemet mondania ahhoz, hogy valaki elsőre ne kapjon szabad utat. Ezért az sem javított volna a helyzetén, ha működik a Néppárt és a szociáldemokraták közötti „nagykoalíciós” megállapodás.
Navracsics az őt elutasítók szemében elsősorban politikai múltja miatt nem tűnik alkalmasnak a bizottsági tagságra (első kritérium), egyszerűen azért, mert e képviselők szerint a magyar kormány politikája, amelyben magas tisztséget viselt, túl gyakran eltér azoktól az uniós értékektől, amelyek megvédésére biztosként fel kellene esküdnie. Itt egy politikai vélemény kivetítéséről van tehát szó, miközben ennek az állásnak a betöltésénél alapelvárásnak számít, hogy valaki hithű európai legyen és lehetőség szerint ezt eddigi politikai tevékenységével is igazolja.
Mi lehet a megoldás?
A legizgalmasabb kérdés most az, hogy miként tud kijönni az Európai Parlament (és Juncker is) abból a látszólag bonyolult helyzetből, amibe az elmúlt napokban lavírozta magát. A legoptimistább forgatókönyv szerint a most kezdődő héten kitör a béke, és a frakciók vezetői között megkötött politikai alku eredményeként a pártok kölcsönösen felhagynak majd egymás blokkolásával. És a végén happy end: minden biztosjelölt átmegy majd, ki úgy, hogy pótkérdésekre válaszol, ki pedig a pótmeghallgatás után.
A magyar biztosjelölt esetében például egy néppárti-szocialista együttszavazás, feltéve, hogy működik a frakciófegyelem, már 17 szavazatot jelentene a 31 tagú oktatási és kulturális szakbizottságban, vagyis felemelkedhetne a sorompó Navracsics Tibor előtt.
Elvileg ugyanakkor elképzelhető más eseménysor is. Ha a képviselők mégis piros lapot mutatnak fel egy, vagy két biztosjelöltnek (ami nem zárható ki), akkor három megoldás is lehetséges. 1. Jean-Claude Juncker új jelölte(ke)t kér a szóban forgó kormány(ok)tól. 2. Megcseréli a portfóliókat. 3. Belső átrendezést haj végre úgy, hogy egyes szakterületeket, ahol a jelölt bizonytalanságot árult el, vagy politikai szempontból sikamlós lenne nála hagyni, átirányít más biztosokhoz. A Bizottság eddigi praxisában mindháromra volt már példa.
Egyik opciót sem lehet kizárni, bár mindegyik komoly politikai vagy technikai akadályokba ütközhet és érzékenységeket válthat ki. Talán a harmadik megoldás lenne a legkevésbé fájdalmas, kivéve, ha – mint az 2004-ben az olasz Rocco Buttiglione esetében történt – a biztosjelölt személye válik elfogadhatatlanná. Erre pillanatnyilag a spanyol Canete-nek van a legnagyobb esélye, ha nem tudja tisztázni magát.
De, ha a legelső (béke forgatókönyv) kivételével bármelyik verzió is válik valóra, az időben késleltetni fogja a Juncker-bizottság felállását, aminek pedig az EU előtt álló számtalan kihívást elnézve már nagyon itt lenne az ideje.
Gyévai Zoltán
