A tagjainak a jelenleginél jóval nagyobb politikai és anyagi előnyöket kínáló valutaövezet és egy mindinkább kiüresedő „nagy” EU, azokat is elgondolkoztathatja, akik máskülönben idegenkednek az euró bevezetésétől.
Több évtizeden át az volt a német Európa-politika alapvetése, hogy ami jó Európának, az jó Németországnak is. Bár mintha ez a sorrend az utolsó néhány évben felcserélődött volna, a sorozatban negyedik mandátumára készülő jelenlegi kancellár most elég határozott célzást tett a régi idők visszatértére.
A németek csak szeptember végén járulnak az urnákhoz, de úgy tűnik, hogy Angela Merkel már választott. Egy választási nagygyűlésen jelentette be, hogy a Brexit és a francia elnökválasztás hatására megváltozott a véleménye, és ma már látja az értelmét, hogy harcba szálljon egy erősebb Európáért. A kancellár nem sok kétséget hagyott afelől, hogy ez alatt mindenekelőtt az euróövezeten belüli integráció mélyítését érti, többek között egy külön „pénzügyminiszterrel” és önálló eurózóna büdzsével.
Merkel és első számú riválisa, Martin Schulz, a szociáldemokraták kancellár-jelöltje a kampányban szinte túllicitálják egymást, ha az európai projekt továbbépítéséről van szó. Merkelről tudnivaló, hogy gyakran csak hosszú vívódás után kötelezi el magát egy-egy fontos döntés mellett. De, ha egyszer leteszi a garast, akkor onnan már ritkán van visszaút. Lényegében ez történt az orosz szankciókkal, és – bár itt időközben tartalmilag sokat változott a német politika – a menekültválság kezelésében is.
Ha másért nem, hát ezért illik komolyan venni a kancellár nyilatkozatát, amit az is alátámaszt, hogy a német és a francia kormány között már megindult az egyeztetés a gazdasági és monetáris unió kiteljesítésének forgatókönyvéről. De, ahogy a tangóhoz is minimum ketten kellenek, ebből a duettből sem lesz semmi egy biztos partner, Franciaország nélkül. Ha az országa mélyreható reformját céljául kitűző Emmanuel Macron elhasal a „táncparketten”, akkor nagy eséllyel keresztet lehet vetni az egész tervre.
A kancellár elszántságát látva mégis induljunk ki abból, hogy valami nagy „gasztronómiai dobás” készülődik a német-francia boszorkánykonyhán. Olyan történelmi kiegyezés, ami fokozatos lépéseken keresztül nagyjából tíz éven belül elvezethet a bankunión át a pénzügyi, a fiskális és végül a politikai unió valamilyen formájáig.
Ha lesz egy ilyen terv, és el is indul annak a megvalósítása, az ki kell, hogy robbantsa a komfortzónából azokat az országokat, amelyek mostanáig kényelmesen hátradőlve figyelték az eurózóna vergődését. Számukra (mint ahogy Merkel számára is) a Brexit volt az első komoly figyelmeztetés, hiszen a fajsúlyos szereplő Nagy-Britannia nélkül már eleve más lesz az élet az egységes valutaövezeten kívül.
Az „eurófüggöny” innenső oldalán már láthatók az erjedés bizonyos jelei, aminek az eurózónán belüli integráció felgyorsítása további lökést adhat. Bulgária és Csehország az egységes valuta bevezetésével kokettál, Svédország és az euró alól felmentéssel rendelkező Dánia pedig hírek szerint eddigi ellenkezését feladva hamarosan felvételét kérheti a bankunióba.
Önmagában persze ez még nem elegendő érv ahhoz, hogy Magyarország is fejvesztve rohanjon a potenciálisan belső körré váló euróövezetbe. Orbán Viktor egyszer állítólag azt mondta, hogy amíg ő lesz a miniszterelnök, addig Magyarország nem fog áttérni az egységes valutára. A kormányfő szabadságharcos alapállásával teljesen összeegyezhetetlen lenne, hogy egy olyan magas földi hatalom korlátozza a mozgásterét a gazdaságpolitikában, mint az eurózóna. Ilyen körülmények között „bolond lenne” behajtani a nyakát a pallos alá.
Egy másik gyakran hangoztatott érv a kimaradás mellett, hogy egy országnak addig nincs keresnivalója az egységes valutaövezetben, amíg nem megy végbe a gazdasági felzárkózás, a reálkonvergencia folyamata. Ellenkező esetben, alacsony versenyképességgel ugyanaz vár rá is, mint a görögökre, vagy a portugálokra. Ez ellen azonban számos közgazdász szerint tenni lehet, például úgy, hogy egyes kelet-európai országok változtatnak azon a gazdasági modelljükön, aminek révén részben az indokoltnál alacsonyabb bérekkel próbálják meg magukhoz vonzani a beruházásokat.
És végül, eddig a klub általános válsága sem tette túlzottan vonzóvá a kívülállók szemében az eurózónát.
Ez a helyzet azonban változhat, ha a belül lévők úgy döntenek, hogy létrehozzák mindazokat az eszközöket, amelyek máskülönben egy normális valutaunió tartozékai. Az egyik ilyen alapvető változás lenne a jelenlegi viszonyokhoz képest, ha eurózóna szinten létrejönnének olyan automatikus stabilizátorok, amelyek az egyes tagállamok számára már nem, vagy csak korlátozottan állnak rendelkezésre, és amelyek segítségével külső sokkhatások esetén lehetőség nyílna a negatív gazdasági, szociális és politikai spirálhatások tompítására. Ilyen eszköz lehetne például egy közös munkanélküliségi biztosítási rendszer. Egy közös biztosítási alap, amibe mindenki befizetne, és válság esetén egyfajta védőhálót feszítene ki a bajba jutó tagállamok alatt, megkímélve őket a nagyobb megrázkódtatásoktól. Ezzel mellesleg az eurózóna saját magán is segítene, hiszen a munkanélküliség ugrásszerű növekedését megelőzve nem, vagy csak kis mértékben esne vissza a fogyasztás, és így a növekedést sem érnék helyrehozhatatlan károk.
De, ilyen mézesmadzagnak számítana egy önálló eurózóna-költségvetés is, ami – ha lesz belőle valami – nyilvánvalóan az EU-büdzséből szipkázna el forrásokat. Az ugyanis teljességgel kizárható, hogy a nettó befizetők készek lennének kétszer fizetni.
Ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy 2020 után elsősorban a Brexit miatt amúgy is csökkenni fognak a közép-európai országok számára különösen fontos kohéziós források, jóllehet a vágás mértékét a rárakódó problémák (menekültügyi szolidaritás hiánya, jogállamiság stb.) miatt valószínűleg túlbecsülik, akkor egészen más perspektívába kerülhet az euró bevezetése is.
Egy, a tagjainak a jelenleginél jóval több politikai és materiális előnyt kínáló (igaz, ennek ára van) valutaövezet és egy esetlegesen mindinkább kiüresedő „nagy” EU, Magyarországot is beleértve azokat a tagállamokat is jobban elgondolkoztathatja, amelyek máskülönben ilyen vagy olyan okból idegenkednek a csatlakozástól.
Brüsszelben a kormánnyal szemben meglévő mély ellenszenv és számos vita dacára is az most az általános meggyőződés, hogy Budapest nem akar a kimaradást kockáztató módon lemaradni, miközben tisztában van azzal, hogy nagyon kevés hatása van és lesz az eurózónán belül kibontakozó dinamikára. (Varsóról már közel sincsenek ennyire meggyőződve az EU intézményeiben.) A közelmúltban tartott Benelux-V4-es találkozón – amelynek egyik központi kérdése a majdani német-francia kezdeményezésre adandó válasz összehangolása volt – brüsszeli források szerint például Orbán Viktor volt a legaktívabb résztvevő a V4-es oldalon.
Ha eljön az idő (és feltéve, hogy megnyeri a jövő évi választást), a magyar vezető nyilván minden az euró bevezetése mellett és ellene szóló érvet a mérlegre helyez majd, miközben más országok mozgása is hatással lehet a döntésére.
Azt nem állítom, hogy így lesz. De ad absurdum még azt sem lehet kizárni, hogy egy esetleg megnyert (pláne elveszített) választás után új, az eddiginél sokkal békülékenyebb és konstruktívabb arcát mutatja majd a magyar kormány.
Az euróklubhoz való csatlakozással (ami többéves folyamat) három legyet lehetne ütni egycsapásra. Egy: elejét venni egy végzetes leszakadásnak és kiszelektálódásnak. Kettő: a mind inkább leszűkülő hagyományos uniós források helyettesítésére hozzáférést lehetne biztosítani újakhoz. Három: egy ilyen kvázi 180 fokos fordulatot az EU is „lájkolna”, és ki tudja, talán még a keblére is ölelné „eltévedt bárányát”. Lehet, hogy ez lenne az a visszautasíthatatlan ajánlat, amiről Pierre Moscovici, a francia biztos nemrég beszélt?