Európa a görög választásokat követő helyzet megítélésében láthatóan két részre szakadt. Az élesen megszorítás és trojka-ellenes Sziriza párt hatalomra kerülését sokan - főleg a bal- és a szélsőbaloldalon - egy gyökeres fordulat jelének, a demokrácia győzelmének és a társadalmi igazságosság eszméjéhez való visszatérésnek tekintik az európai politikában. Mások ezzel szemben attól tartanak, hogy az új görög kormány felelőtlen magatartásával veszélybe sodorja a kiigazítás eddigi törékeny eredményeit, „szabadságharcos” módjára fityiszt mutat a görög gazdaság hitelezőinek és – ahogy öt évvel ezelőtt is - destabilizálja az egész eurózónát.
A jelenlegi helyzet előidézésében mindenkinek megvan a maga felelőssége. Ami a hitelezőket illeti, utólag belátható, hogy túlzásba vitték a gazdasági megszorításokat, és alábecsülték azoknak a reálgazdaságra és a növekedésre gyakorolt negatív hatását. A tömeges leépítések, a bér- és nyugdíjcsökkentések és a közberuházások egyidejű befagyasztása oly mértékben visszavetette a növekedést, hogy az államadósság mára a GDP 175 százalékára emelkedett.
A görög társadalomnak a szükségesnél talán nagyobb szenvedéseiért azonban csak részben terheli a felelősség az új athéni vezetés által az ördögnek lefestett trojkát. Egy ország politikai kultúráját, demokráciájának érettségét ugyanis az is minősíti, hogy amikor a helyzet úgy hozza, mennyire képes igazságosan szétteríteni a társadalom különböző rétegei között a drasztikus kiigazítás terheit. Ahogy az az európai partnerektől ugyancsak mentőövet kapó Írországban történt, ahol a közteherviselés kultúrája elviselhetőbbé tette a kiszolgáltatottabb csoportok számára az áldozatokat.
Ugyanez a legnagyobb jóindulattal sem mondható el az egyébként összehasonlíthatatlanul súlyosabb válságban lévő Görögországról, ahol az egymást követő kormányok az öt éve tartó válságkezelés alatt sem tudták, vagy nem akarták arányosan bevonni a terhek viselésébe a kivételezett helyzetben lévő érdekcsoportokat, szükségszerűen a szegényebb szociális rétegek nyakába zúdítva ezzel az átalakítás minden baját. A Szirizának abban teljesen igaza van, hogy ez így nem mehet tovább. De erről nem a trojkát kell meggyőznie.
Tragikus tévedés áldozata lehet ugyanakkor az új görög vezetés, ha tényleg elhiszi, hogy a hitelezők által Athénra ráerőltetett gazdasági terápia, és nem pedig az évtizedeken át folytatott felelőtlen és fenntarthatatlan gazdaságpolitika Görögország minden bajának az eredője. Sajnos a görög lakosság nagyobb része mintha elhinné, hogy a Szirizával majd vissza lehet térni a régi „antik” világba, amikor az emberek sokkal jobban éltek annál, amit a gazdaság teljesítménye indokolt volna. Ehhez annak is köze lehet, hogy a társadalom erkölcsileg nem fogadja el, hogy áldozatokat hozzon ugyanazoktól, akik romlásba vitték az országot. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a görögök szemében a rájuk kényszerített intézkedések illegitimek, azokat részben teljesen szükségtelennek tartják.
A görög politikában bekövetkezett „unortodox” fordulat azonban más szempontból is formabontó. Komoly feszültséget kelt ugyanis a demokrácia nemzeti és európai értelmezése között. Ha úgy tetszik, a nemzeti szuverenitás és az európai (jelen esetben eurózóna-beli) politikai unió között. Amíg a tagállami, így a görög választások az európai politikai fősodorral, jelen esetben a hiteleket nyújtó országok közös akaratával szinkronban lévő eredményt hoztak, addig nem volt különösebb probléma. Az új görög kurzus azonban most a görög néptől kapott demokratikus felhatalmazására hivatkozva újratárgyalná a 245 milliárd eurós kölcsön nyújtásának feltételeit, ideértve az adósság egy részének az elengedését. Ez a követelés azonban figyelmen kívül hagyja a partnerországoknak az adósság visszafizetése mellett szóló érdekeit, amelyek a görögökéhez hasonló demokratikus folyamatokat és döntéseket tükröznek.
Mi történik akkor, ha nemzeti szuverenitásának egy jelentős szeletéről az euró kedvéért lemondó ország lakossága fellázad a „klub” döntése ellen, és egy hasonlóan gondolkodó pártot segít a hatalomra? Az ellentét persze feloldható lenne, ha a görögök csődöt jelentenének és kilépnének az EU-ból (jogilag az eurózónából nem lehet kilépni, csak úgy, ha az EU-ból is távozik egy ország). Ezt viszont nyílván nem akarják. Így viszont el kell fogadniuk, hogy a közös pénz, közös demokráciát, a demokrácia európai szinten való megosztását is jelenti. Egyébként nem csupán görög kérdésről van szó. A demokratikus dilemma a hitelezők oldalán is megjelenik. A német alkotmánybíróság például elvileg alkotmányellenesnek minősíthette és elmeszelhette volna a más euróövezeti partnereknek nyújtott, de végső soron az egész euró megmentését célzó hitelcsomagokhoz való német hozzájárulást.
A monetáris politika EKB-hoz rendelésével és a tagállami költségvetési politikák egyre markánsabb európai szintű ellenőrzésével mára lényegében olyan helyzet állt elő a valutaövezetben, hogy az egyes országok demokratikus keretei egyre kevésbé képesek felülbírálni az európai szinten hozott döntéseket. Ez természetesen fokozottan érvényes egy olyan tagállam esetében, amelyik vastagon el van adósodva mások felé. A görög és az európai demokrácia között a választások után kialakult aszimmetria, és az ebből fakadó feszültségek megítélésem szerint újra időszerűvé teszik a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) félkész építményének a befejezését, és azon belül is a politikai unió lábának a megtervezését (az EMU négy pillére: a pénzügyi vagy bankunió, a fiskális unió, a gazdasági és a politikai unió). De, legalábbis a kérdésnek nem a távolabbi jövőbe való kitolását.
A politikai uniónak éppen azokat az ellentmondásokat kellene részben kezelni, amelyek az európai szinten hozott döntések (a szuverenitás európai szintre való fokozott átruházása) és azok demokratikus legitimitása, elszámoltathatósága között feszülnek. A február 12-i informális EU-csúcson egyébként ez a téma is napirenden lesz. A görögországi változások után kialakult helyzet, ha lehet még aktuálisabbá teszi ennek a kérdésnek a végiggondolását.
Gyévai Zoltán
BruxInfo főszerkesztő
