Ha Kohlnak nem volt elég hálás a történelem azért, amit Európa egységéért tett, akkor Merkelnek soha nem fogja megbocsátani, ha nem él a kínálkozó lehetőséggel.
Több generáció emlékezetébe vésődött be örökre a pénteken elhunyt Helmut Kohl és a néhai Francois Mitterrand történelmi kézfogása 1984. szeptember 22-én, 70 évvel az első világháború kitörése után, a verduni vérszivattyúnál. A két államférfi időszakához nem csak a német-francia kibékülés addigi legerősebb gesztusa köthető, de az európai építkezés sohasem látott mélysége is az egységes belső piac, majd az euró létrehozásával, Németország, és végső soron Európa újraegyesítésével. Most, hogy Kohl, ez az óriás nincs többé, nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamosságokat egyfelől az elhunyt és utóda, Angela Merkel pályája, másfelől a német-francia kapcsolatok akkori és jelenlegi helyzete között. Ha szeptemberben negyedszer is kancellárrá választják, Merkel be fogja érni a nagy elődöt, aki megszakítás nélkül 16 éven át vezette Németországot és Mitterranddal együtt a saját képére formálta az Európai Uniót.
De, még ez a legkevésbé fontos egybeesés. Mind valószínűbb választási győzelmét követően a kancellár sok szempontból hasonló helyzetben találja majd magát, mint annak idején Helmut Kohl. Megszabadulva az újraválasztás kényszerének lelki terhétől, rá vár a feladat, hogy Emmanuel Macronnal kiegyenesítse az elmúlt évtizedben elferdült német-francia tengelyt, és együtt közösen mutassanak utat Európának. Egy olyan EU-nak, amely – ahogy a kancellár nemrég müncheni sörsátoros beszédében is elmondta – nem támaszkodhat már a régi módon sem az Egyesült Államokra, sem pedig az Unió kijárata felé részeg ember módjára dülöngélő Nagy-Britanniára. Minden hasonlat sántít, de Merkel és Macron esetében valahol kínálja magát a Kohl-Mitterrand analógia.
A német választás utáni kegyelmi állapot soha vissza nem térő alkalom lesz a mostanában alvajáró európai projekt feltámasztására. Ha Kohlnak nem volt elég hálás a történelem azért, amit Európa egységéért tett, akkor Merkelnek soha nem fogja megbocsátani, ha nem él a kínálkozó lehetőséggel. Az EU gazdasága úgy tűnik tartósan növekedési pályára állt, a munkanélküliség csökkenőben van, a populista erők lendülete megtorpant, a Brexit és a Trump-jelenség pedig megerősítette az egységet és az összetartozást. Semmi sem lenne rosszabb, ha ez a pillanatnyi fellélegzés hamis biztonságérzetet eredményezne.
Ha megint beköszönt a rossz idő, a status quo életveszélyes lehet az EU számára. Németországnak, amely az összes tagállam közül gazdaságilag a legtöbbet profitált az egységes valutából és az EU keleti irányú bővítéséből, különös felelőssége van ebben. Merkelnek ki kell lépnie a komfortzónából és rokon gondolkodású partnereivel együttműködve be kell foltoznia az egységes valutaövezet falán azokat a hatalmas hézagokat, amelyeket Kohl és más alapító atyák hagytak.
Eddig ehhez sem Berlinben, sem Párizsban, és máshol sem volt meg a szükséges politikai akarat. Mert senki sem bízott a másikban. Azt viszont a görög példán talán megtanulta mindenki, hogy jobb megelőzni a bajt, mint később adófizetők milliárdjaiból tüzet oltani. Most vagy soha. Ha a németeknek szükségük van az EU-ra és az euróra, márpedig ez a helyzet, akkor ennek érdekében áldozatot kell hozniuk. Mint ahogy Franciaországnak, Olaszországnak és másoknak is.
Egy illúzióval azonban alighanem le kell számolni. Ez pedig az, hogy mindenkinek a kedvére lehet tenni és mindenkit be kell várni. Brüsszelben azt rebesgetik, hogy októberben már az asztalon lehet az a német-francia mesterterv, ami érdemi lökést adhat az eurózónán belüli integrációnak. Egyesek tudni vélik, hogy Berlin és Párizs közös kötvénykibocsátáson, vagyis közös felelősségvállaláson gondolkozik. Ebből pedig azok az országok részesülhetnének például egy mini euróövezeti büdzsé, vagy még inkább egy stabilizációs célra létrehozandó makrogazdasági alap révén, amelyek elfogadják a játékszabályokat.
Mondani sem kell, ha lesz egy ilyen Merkel-Macron terv, annak hatása lesz a következő többéves pénzügyi keretre, a kohézióra és más politikákra is. Ami lényeges változás lehet a korábbi évekhez képest, az az új francia elnök, aki a déli tábor képviseletében egyfajta „kezese” lehetne egy ilyen új történelmi alkunak.
A Brexittel megspékelve ez az új dinamika igen gyorsan lépéskényszerbe hozhatja azokat a tagállamokat, mint Magyarországot és Lengyelországot, amelyek látszólag az integráció jelenlegi szinten történő megrekedésében és a nemzetállami válaszok előtérbe kerülésében érdekeltek. Lehet, hogy gyorsabban dönteniük kell majd, mint gondolnák az euró bevezetéséről (ami persze nem megy 1-2 év alatt), különben a leszakadást, a tartósan kívülre szorulást kockáztatják. Ha megindul a konvoj és ennek az uniós politikák más területein is kézzelfogható jelei lesznek, annak szívóhatása lesz a kívülállókra. A csehek néhány nappal ezelőtt úgy tudjuk azt súgták a Prágába látogató Juncker elnök fülébe, hogy ők bizony felszállnának a gyorsvonatra, ahogy a szlovákok is.
A magyar fülnek bármennyire is furcsán hat, Brüsszelben még mindig nem írták le teljesen Budapestet és Varsót. Az A-terv az egész EU jól felfogott érdekében továbbra is az, hogy ne engedjék el a kezüket és minél előbb beléptessék őket az egységes valutaövezetbe. Amire egyébként a csatlakozási szerződés kötelezi is ezeket az országokat.
Pierre Moscovici, a gazdaságért és pénzügyekért felelős (francia) uniós biztos nemrég azt találta mondani, hogy olyan ajánlatot tesznek majd ezeknek az országoknak, amit „nem tudnak majd visszautasítani”. Franciásan diplomatikus megfogalmazása ez annak, hogy ha nem lépnek, magukra vessenek.