twitter

Facebook

Friss topikok

Miért szurkoljon az EU Emmanuel Macron sikeréért?

2017.05.15. 11:07 Gyévai Zoltán

Egy mondás szerint csak egy rosszabb dolog van annál, ha az EU-ban olajozottan működik a német-francia motor. Ha nem működik olajozottan. A múltban bevett szokásnak számított, hogy Németország és Franciaország vezetői minden egyes EU-csúcs előtt egymás között eldöntötték, hogy mi legyen jó Európának. Ez a hozzáállás joggal irritálta a többi, kisebb tagállamot. Hogy a gyakorlatban mégsem mindig érezték nagyhatalmi diktátumnak, annak az volt az oka, hogy Bonn (majd később Berlin) és Párizs gyakran szögesen ellentétes alapállásból közelítettek meg egy-egy kérdést, és ezért valahol leképezték az EU akkori sokszínűségét.

Ennek a módszernek az Európai Unió 2004-es és 2007-es keleti bővítése után egyszer és mindenkorra befellegzett, mert a két európai nagyhatalom már nem képes egymaga (pontosabban két maga) lefedni a minden korábbinál heterogénebbé vált Európát. A német-francia motor lefulladásának azonban nem ez volt az egyedüli oka az utóbbi tíz évben. Miközben az újraegyesítés révén földrajzilag is keletebbre tolódó Németország képes volt maximálisan hasznot húzni a bővítésből, az euróból és az időben végrehajtott gazdasági reformoknak köszönhetően a globalizációból is, addig Franciaország éppen fordított utat járt be. Francois Mitterrand, néhai francia államfő annak idején egy feltételt szabott a német újraegyesítés jóváhagyásának: a német márka feladását és az euró bevezetését. Akkor még nem tudhatta, hogy az egységes valutaövezetből egyetlen ország sem profitál majd annyit, mint éppen az exportorientált és rendkívül versenyképes iparral rendelkező Németország.

Párizs a keleti bővítéssel sem tudott igazából megbékélni, mert okkal vagy ok nélkül Közép- és Kelet-Európát a németek gazdasági hátországának tekintette és tekinti ma is. Az már csak hab volt a tortán, hogy 1995-óta sorozatban finoman szólva nem a francia nyelvi és kultúrkörbe tartozó országok csatlakoztak az Európai Unióhoz (talán Románia volt az egyetlen kivétel). Őket nem csak kevésbé lehetett befolyásolni, de abban is nagy részük volt, hogy néhány év leforgása alatt az angol nyelv átvette a franciától az EU intézményeiben a hatalmat . A »90-es évek végén a brüsszeli sajtótájékoztatók 80 százaléka még francia nyelven zajlott, két évtizeddel később fordult a kocka. (Meglátjuk, lesz-e hatása a Brexitnek az angolra).

A felgyorsuló globalizáció is kevés ország iparán ejtett olyan mély sebeket, mint a Hexagonban. És ha ez még nem lett volna elég, a 2008-ban beütő nagy gazdasági depresszió újabb megrendítő csapást mért az érdemi reformokat folyton halogató Franciaországra. Az eurózóna válsága és a görög krízis tovább erősítette a német dominanciát, illetve Párizs gazdasági és ezzel párhuzamosan politikai befolyásának a hanyatlását.

A vasárnap beiktatott Emmanuel Macron elődei, Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy és legutóbb Francois Hollande a politikailag nem kifizetődő belső reformok helyett látszatintézkedésekkel, kapálózással, vagy bizonyos esetekben (lásd költségvetési hiány) Brüsszel kegyelemkenyerén igyekeztek megőrizni az elveszett gloire-t. Minden idők legfiatalabb francia vezetőjének már fügefalevél se maradt. Macron tisztában van azzal, hogy Franciaország Európa beteg embereként kiadós gyógyterápiára, radikális gazdasági, szociális és politikai reformokra szorul. És csak ezek sikeres véghezvitelén keresztül lehet esélye arra, hogy egy nap újra Németországgal egy ligában játszhasson. Több mint szimbolikus, hogy az első útja vasárnapi beiktatása után már hétfőn Angela Merkelhez vezetett.

Még be sem iktatták, Emmanuel Macront már is John Fitzgerald Kennedyhez, Tony Blairhez és Barack Obamához hasonlították. Ezek részben hízelgő, részben kevésbé pozitív párhuzamok, ha arra gondolunk, ki, mire vitte. A hatalomra kerülésük idején fiatal életkoruktól eltekintve talán csak a felfokozott várakozás az, ami igazán közös bennük. Ha Macron állni fogja a sarat – amiben sokan kételkednek –, akkor a jövőben legfeljebb hozzá fognak hasonlítani másokat.

De, vajon mi haszna származhat Európának Franciaország visszatéréséből? És miért kell szurkolnunk a fiatal francia elnök sikerének?

Először is: Macron az utolsó esély, mielőtt Franciaországban egy olyan politikai erő veszi át a hatalmat, amelynek a prioritási listáján az első helyen áll az Európai Unió felszámolása (a franciák kilépése ezzel érne fel), és a visszatérés egy meghaladott társadalmi és gazdasági modellhez. Franciaország nélkül az Európai Unióról sincs értelme beszélni. 

Kettő: ha viszont Franciaországnak sikerülne a talpra állás, akkor a francia gazdaság mérete és kisugárzása miatt abból az egész EU profitálna. Egyúttal megdőlne az az elmélet, hogy a demokratikus, mérsékelt és - ad absurdum - Európa-párti politikai erők felett végképp eljárt az idő, és  valami egészen mással kellene kísérletezni. Macron sikere, mint ahogy a választási győzelme is, egész Európában meggyengítené a populisták és szélsőségesek vonzerejét és pozícióit.

Három: a britek távozása után méreténél és súlyánál fogva egyetlen nagyhatalom lesz az EU-ban (Olaszországot nem mondanám annak), amely ellensúlyozni tudná a német dominanciát. Nem mintha Berlin mindenben rá akarná erőltetni az akaratát európai partnereire. De, mint tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze. És ha valaki hosszabb időre hegemón szerepbe kerül, akkor hajlamos lesz tévedhetetlennek hinni magát. Az adósságválság kezelésében például a nem véletlenül meghatározó német hozzáállás indokolatlanul szigorú megszorításokat kényszerített egyes déli országok társadalmaira.

Ezen persze nincs mit csodálkozni, ha egyszer mindenki Angela Merkel „bankkártyájának a pin-kódjára” utazik. Ezért is lenne fontos, ha a jövőben teríteni lehetne a felelősséget és a költségeket. Ehhez egy jobban teljesítő és hitelesebb Franciaországra is szükség van.

A francia reformok sikere ezért az eurózóna és az egész EU reformjának is a kulcsa.  

Négy: annál is inkább, mert Franciaország nélkül is bőven akadnak még gyenge láncszemek a rendszerben. Közülük is kiemelkedik az az Olaszország, amelynek esetleges bedőlése az egész eurózónát maga alá temetheti. Éppen ezért a francia reformokból Olaszország is erőt meríthet. A dolog persze fordítva is igaz.  

Öt: Nagy-Britannia távozása a kül- és a biztonságpolitika terén is felértékeli Franciaország szerepét. Egy versenyképesebb és gazdaságilag is erős Franciaország nélkül az EU lemondhat önálló védelmi képességek kiépítésére vonatkozó ambícióiról. És a külső kihívásokkal szemben is kiszolgáltatottabb marad.  

Emmanuel Macron a fent említett okok miatt megérdemli az EU-partnerek bizalmát és segítségét, hogy segíthessen magán, és ezzel Európán is. Az új elnök ugyanakkor keményebb fába már nem is vághatná a fejszéjét. Olyan nagyívű változtatásokra készül, amelyek felérnek egy forradalommal, és előreláthatóan széles társadalmi ellenállásba ütköznek majd.

Legfeljebb abban bízhat, hogy Alexis De Tocqueville-nek, a 19-ik századi híres francia diplomatának és történésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a franciáknak a reformoknál mindig is jobban feküdt a forradalom”.

Szólj hozzá!

Címkék: Franciaország Macron

A bejegyzés trackback címe:

http://bruxelles.blog.hu/api/trackback/id/tr4812505989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.