A Tanúból ismert Virág elvtárs szavait idézve, „csapásokat adunk és csapásokat kapunk, az élet nem habostorta Pelikán”. Még az Európai Unióban sem az. Rég megszokhattuk már, hogy az EU tagállamai számára addig érdekes és lényeges az Unión belüli szolidaritás, amíg ők ennek a szép eszmének a haszonélvezői. Hála Istennek, Magyarország a térség más országaival egyetemben több, mint egy évtizedes tagsága során eddig többnyire az előnyeit élvezte az EU-n belüli szolidaritásnak. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy elsősorban az uniós költségvetésbe nettó befizető országok adófizetőinek pénzéből milyen sok beruházás valósult meg az utóbbi években Magyarországon. A szolidaritás azonban kétirányú utca, ami néha sajnos nem felénk lejt.
Ha – miként azt az Európai Bizottság néhány napja javasolta – az új migrációs stratégia menekülthullámok kezelésére vonatkozó elemei a tagállamok közötti szolidaritás elvén alapulnak majd, akkor a hagyományosan nem a bevándorlás célpontjának számító országoknak a szolidaritás keserű piruláját is le kell majd nyelniük. Persze ezzel még várjuk meg a döntéshozatalt. Az mindenesetre tény, hogy a Bizottság a Lisszaboni Szerződés 2009-es hatályba lépése óta először az uniós szerződésnek a tagállamok közötti szolidaritásról szóló 78 (3)-as cikkét kívánja május végén jogalapként javasolni az egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló, és már az EU területén tartózkodó „menekültjelölt” személyek tagállamok közötti szétosztására (hivatalos nevén áthelyezésére). Ezáltal lehetővé válna a már EU területén lévő és ezekben a pillanatokban is ideérkező menekülttömeg (itt alapvetően az Olaszországba, Máltára és Görögországba érkezőkről van szó) „objektív kritériumok” figyelembe vételével történő elosztása minimum az EU 25 tagállama között (azért csak 25 között, mert Nagy-Britanniának, Írországnak és Dániának felmentése van ez alól a „tárgy” alól).
És ez még csak a kezdet, hiszen, ha a kísérlet beválna, akkor a Bizottság év végén egy állandó, jogilag kötelező EU-n belüli áthelyezési mechanizmusra is javaslatot tesz majd, amit szükséghelyzetekben kvázi automatikusan működésbe hoznának, valahányszor az EU külső határain menekültek és bevándorlók tömegei bukkannak fel. Az elsődleges cél azoknak a frontországoknak a tehermentesítése, amelyek – mint Olaszország – egyre nehezebben birkóznak meg a menekültek áradatával. Van azonban egy másik, ugyancsak szolidaritás által motivált cél is, nevezetesen az, hogy az aránytalanul sok menekültet befogadó Németországra, Svédországra és néhány más tagállamra nehezedő nyomást is enyhítsék.
Végül, készül még egy harmadik „merénylet” is, már azoknak merénylet, akik frászt kapnak a menekültektől és/vagy a gazdasági bevándorlóktól. A Bizottság ajánlása alapján (ez csak ajánlás, tehát legalábbis egyelőre nem kötelező), az EU tagállamai között 2020-ig minden évben „szétdobnának” egy objektívnek mondott kritériumok figyelembevételével megállapított kvóta alapján 20 ezer, az EU-n kívüli menekülttáborokban (Törökországban, Jordániában és Libanonban) tartózkodó személyt, akiket az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a menekültügyi ismérvek alapján választ majd ki. A szám már ismert, Magyarországnak ezen kvóta alapján 307 főt kellene befogadnia (aztán 2020-ig minden évben ugyanennyit).
Az Európai Bizottság mindhárom javaslata, ami csak egy - bár kétségkívül a legnagyobb politikai visszhangot kapott – része egy új átfogó EU-s migrációs stratégiának, formabontó, és nyugodtan nevezhető forradalminak. A kvótarendszer, ha nem is teljes egészében (hiszen a szükséghelyzeteken kívül is vannak menekültek), de korlátozná a tagállamok szuverén jogát annak eldöntésében, hogy kinek adnak és kinek nem menedék-, vagy menekültjogot. Ezt a jogot természetesen már nemzetközi és EU-s szabályok most is korlátok közé szorítják, hiszen léteznek a tényleges menekülteket a gazdasági bevándorlóktól megkülönböztető sztenderdek, de a tagállamok ezeket az elveket meglehetősen eltérően értelmezik. Ezért is fordulhat elő az, hogy ugyanazzal a háttérrel érkező szíriai menekült az egyik országban megkapja, a másikban viszont nem a menedékjogot és az ezzel együttjáró előnyöket. A kvótarendszer alkalmazásával azonban az értelmezési mozgástér leszűkül, mert – ahogy a Bizottságnál is rámutatnak – gyakorlatilag minden szíriai és eritreai, vagyis nemzetközi védelemre rászoruló személy az alanya lesz. Az ugyanakkor még nem egészen világos, hogy a tagállamok saját hatáskörben elutasíthatják-e majd azokat a személyeket, akik a kvótarendszer értelmében hozzájuk kerülnek majd. Egy szó, mint száz, itt bizony egy olyan helyzet állhat elő, hogy a tagállamok többé nem lesznek teljesen urai a menekültügyi helyzetnek, ami jelen esetben a tagok közötti szolidaritás következménye. A magyar és a brit kormány a szokásos harsánysággal, míg néhány más tagállam (a lengyelek, a szlovákok, a csehek vagy a baltiak) csendesebben jelezték, hogy nem kérnek a kötelező menekültkvótákból. Rögtön szögezzük is le, az Európai Bizottság (nálunk divatos nevén Brüsszel) nem kényszeríthet rá senkire menekülteket. Erről szó sincs, hiszen a testület csak javaslatot tehet (de azt csak ő teheti, tehát ez a feladata), a döntést a tagállamok hozzák meg.
Ezért helyesebb úgy fogalmazni, hogy ha a kvótából lesz valami, azt az EU, annak tagállamai (és nem a Bizottság, vagy a Parlament) kényszerítik majd ránk. Az előjelek politikai és eljárásjogi szempontból sem a javaslat ellenzőinek kedveznek. Nézzük először a politikát. Németország, Franciaország és Olaszország, vagyis három nagy uniós tagállam (de ide sorolhatjuk a spanyolokat is) egyértelműen hasznot húzna a szolidaritás elvén alapuló kvótarendszerből. A magyarok vagy a lengyelek a nagyok közül legfeljebb a britekre számíthatnak, akiknek viszont nem is kell résztvenniük a kezdeményezésben. Egyes értelmezések szerint a döntéshozatalban sem vehetnek részt, de erről ebben a pillanatban ellentmondásos információk keringenek. A zömében „új” tagállamokra mindenesetre nagy nyomás nehezedik majd a németek, a franciák és az olaszok részéről, hogy ők is mutassanak másokkal szolidaritást, és ne csak akkor papoljanak róla, amikor kohéziós alapokról, vagy a keleti végeken jelentkező orosz agresszió elhárításáról van szó. Még az sem teljesen kizárható, hogy a britek is befogják pörös szájukat, hogy ne rontsák David Cameron brit uniós tagság feltételeinek újratárgyalására irányuló törekvéseinek esélyeit.
Ami pedig az eljárásjogi akadályokat illeti, a Bizottság nyílván nem véletlenül választott egy olyan jogalapot, ami minősített többséget (és nem egyhangú döntést) igényel a szavazás során. Miközben az Európai Parlamenttel csak konzultálni kell a majdani jogszabályról. Az ellenzőknek tehát fel van adva a lecke, hogy blokkoló kisebbséget hozzanak össze a Bizottság javaslatával szemben. Sikerülni fog ez? Egyelőre nem tudni, de a politikai tényezővel együtt nagyon nehéz lesz, ha nem egyenesen lehetetlen. Felmerülhet persze az a kérdés is, hogy vajon tényleg olyan rossz-e nekünk a javasolt kötelező kvótarendszer. Nyílván nem lenne az, ha – mint attól kormányzati illetékesek is nagyon tartanak – az ukrán konfliktus eszkalálódása, vagy a gazdasági helyzet drámai romlása esetén ezrek és tízezrek indulnának meg a szomszédos országból nyugati irányba, így hozzánk is. Ebben az esetben (hiszen nehéz lenne visszafordítani őket) Magyarországnak is nagyon kapóra jönne az EU-n belüli szolidaritásra épülő elosztási rendszer.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy egyes állításokkal ellentétben az EU nem akar minden menekültet befogadni. A Bizottság javaslata valójában egy átfogó csomag, ami az első komoly kísérlet a menekültkérdés és a bevándorlási politika rendkívül sokrétű problematikájának az átfogó kezelésére. A globalizáció által teljesen meghaladott szűk nemzeti megoldások helyett kísérlet egy európai, sőt – mivel a forrás- és a tranzitországokat is érinti – globális rendszer létrehozására, ami orvosolni próbálja azt a számos következetlenséget és hiányosságot, ami miatt a mai rendszert Budapesttől kezdve Londonig sokan egyébként joggal bírálják. A kvótarendszeren kívül igenis hangsúlyt helyez a migráció gyökereinek a kezelésére is, de például az illegális bevándorlásra is, amikor a törvénytelenül az EU területén tartózkodók tényleges, és nem csak papíron történő kitoloncolásának megoldatlan kérdésére is választ próbál adni. A lényeg, hogy azok a hatások tompuljanak, amelyek az EU-ba vonzzák (húzzák, vagy tolják) az egyébként nem feltétlenül csak az életükért vagy a biztonságukért aggódó migránsokat. De, nyílván vannak más megfontolások is. A kvótarendszerrel az eddig nálunk csak bejelentkező, de rögtön tovább is álló szír, afgán és szomáliai menekültek nagy része jó eséllyel „a nyakunkon maradna”. Ők ugyanis az elképzelések szerint legalább 5 évig „magyar” menekültek lennének, akik csak nálunk részesülhetnének az ezzel a státusszal járó ellátásból, és ha máshová is mennének, be lehetne őket azonosítani és visszaküldeni Magyarországra. Ebből az is következik, hogy ha a javaslat átmegy, a jelenleginél jóval több – nevezzük így – „más kultúrából” érkező embert kell majd befogadnia és a beilleszkedésükről gondoskodnia az országnak. „The size matters”, ahogy a művelt angol mondaná, vagyis a létszám persze cseppet sem mellékes. Az Eurostat adatai szerint Magyarországon 2014-ben 550 menedékjogi kérelmet bíráltak el pozitívan, azaz hivatalosan ennyi menekültet, menedékjogost stb. fogadtak be. Ha a szíriai válság elhúzódik, és nem sikerül visszaszorítani az emberkereskedelmet és embercsempészetet, akkor ez a szám az évek során fokozatosan nőhet, de az erős túlzás, hogy a menekültek (és a gazdasági bevándorlók) ellepnék az országot.
A koszovói albánok – akik tömeges megjelenése járult hozzá elsősorban ahhoz, hogy Magyarországon nyújtották be az EU-ban az ötödik legtöbb menedékjogi kérelmet 2014-ben, szám szerint 43 ezret) – gazdasági bevándorlónak számítanak, mivel biztonságos országból érkeznek. Az ő esetükben az jelenti a legnagyobb problémát, hogy mivel kiokosították őket, a határ illegális átlépésekor többségük azonnal menekültjogot kért. Mivel az EU-szabályok szerint minden egyes kérelmet el kell bírálni, így ők rengeteg energiát kötöttek le akkor is, ha az egész csak alibi volt, és utána a virtuális schengeni határokat kihasználva köddé váltak. A koszovói albánok problémájára is van persze megoldás, de az ő esetükben az említett okok miatt nincs befogadási kényszer, őket vissza lehet és kell is küldeni, amennyiben persze a szerbek betartják a toloncegyezményt. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, abban, hogy 2014-ben nálunk volt a legalacsonyabb (mindössze 9%) a jóváhagyott menedékjogi kérelmek aránya, éppen a szerencsére és remélhetőleg csak időszakos koszovói exodus játszotta a fő szerepet.
Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője
