Az elmúlt napokban új értelmet nyert az a korábbi kijelentés, miszerint Európa megújításához új vezetőkre van szükség. Az uniós vezetők és az Európai Parlament által az Európai Bizottság élére választott Jean-Claude Junckerről már hónapokkal ezelőtt is tudni lehetett, hogy nem igazán felel meg ennek a kritériumnak. Ha valakinek kétsége volt efelől, akkor figyelmébe ajánljuk a luxemburgi adóparadicsom természetrajzáról a nemzetközi sajtóban megjelent leleplezéseket.
Azt eddig is tudni lehetett, hogy Jean-Claude Juncker közel két évtizedes miniszterelnöksége alatt a luxemburgi nagyhercegség pofátlan adókedvezményekkel édesgette magához a külföldi cégeket. A tagállamok közötti adóverseny nem ördögtől való. Más tagállamok is bevetnek ilyen trükköket, ám a luxemburgihoz fogható adóelkerülésre aligha találni hasonló példát. A friss leleplezésekből kiderül, hogy multinacionális vállalatok százai a luxemburgi hatóságok nagylelkűségének köszönhetően nem ritkán effektíve mindössze 1-2 százalékos adót fizettek sokmilliárdos jövedelmeik után.
Juncker „adóeldorádója” nem lépte túl a törvényes kereteket, bár az éppen az általa felügyelt európai versenyhatóság még vizsgálja, hogy az Amazonnal vagy a Fiat konszernnel kitárgyalt adómegállapodás nem számít-e tiltott állami támogatásnak.
Ha a luxemburgi mézesmadzag jogszerűnek is ítéltetik, a módszer attól még erkölcstelen és több okból is elítélendő. Először is rengeteg adóbevételtől fosztotta meg az uniós partnereket, és ez a léptékű adóelkerülési mód aligha felel meg a „lojális adóverseny” kritériumainak. Másodszor: mélységesen igazságtalan és tisztességtelen azokkal a cégekkel szemben, amelyek nem voltak elég ügyesek vagy befolyásosak ahhoz, hogy hasonlóan nagyvonalú engedményeket alkudjanak ki maguknak. Harmadszor: gyökeresen ellentmond annak az egyébként Juncker által is gyakran hangoztatott elvnek, ami az igazságos társadalmi teherviselésről szól. Hogy néz az ki, hogy miközben a kis halak és az adófizetők terhei a gazdasági válság idején különös mértékben nőttek, addig jól menő cégek és tulajdonosaik az adók kikerülésével ilyen nagyot szakítottak?
Szögezzük le, hogy amit Juncker Luxemburgja hosszú éveken át művelt, az a múltban teljesen (?) elfogadható volt. A világgazdasági válság és a nyomában kibontakozott adósságválság azonban átírta a szabályokat és mára alapvetően új helyzetet teremtett. Ami a múltban még elment, az ma már nem tolerálható. Megváltozott a világ.
Ezt mi sem jelzi jobban annál, hogy a napokban hivatalba lépett Európai Bizottság éppen az adócsalás és az adóelkerülés elleni küzdelmet tette meg egyik fő prioritásává. De, mennyire tudja hitelesen képviselni ezt a politikát az a testület, amelynek első számú vezetője nemrég még foggal-körömmel védelmezett egy éppen az ezekkel az új célokkal ellentétes gyakorlatot? Az már csak hab a tortán, hogy az uniós versenyhatóság törvényességi szempontból jelenleg olyan luxemburgi adómegállapodásokat is vizsgál, amelyek még a Juncker-korszakban gyökereznek. Miközben a konkrét ügyekben az a testület hozza majd meg a politikai döntést, amelyet az Európai Bizottság elnökeként maga a „főszereplő” irányít.
Ez a faramuci helyzet – ami alig néhány nappal hivatalának elfogadása után máris alkalmas az új bizottsági elnök hitelességének aláásására – azonban nem jött derült égből villámcsapásként. Valójában senki sem feszítheti keresztre Junckert azok közül, akik előéletének ismeretében bizottsági elnökké választották. Hiszen mindenki tudott erről az epizódról, miként arról is tudniuk kellett volna, hogy előbb-utóbb kidőlhet a csontváz a szekrényből.
Márpedig ha komolyan vesszük azt, hogy a gazdasági és pénzügyi válságban számos korábbi elmélet és gyakorlat megdőlt, esetleg a szemétdombra került, akkor talán nagyobb figyelmet kellett volna fordítani arra, hogy a múltban nem, vagy csak alig kompromittálódott arcok vezessék az új korban Európát. Abban az időszakban, amit maga Jean-Claude Juncker is nagy előszeretettel „az utolsó esélynek” nevez. Utalásként arra, hogy megálljt kéne parancsolni annak a folyamatnak, ami az uniós polgárok Európától és a demokratikus intézményektől való elfordulásához vezet.