Egyesek a Rubik-kocka kirakásához, mások egy rendkívül bonyolult mátrix vagy Excel-táblázat összeállításához hasonlítják azt a kihívást, ami Jean-Claude Junckerre, az Európai Bizottság megválasztott elnökére vár, amikor megszámlálhatatlan szempont figyelembevételével megpróbálja majd felosztani a különböző felelősségi területeket a tagállamok által kijelölt biztosok között.
Ebben persze nincs semmi új, hiszen a biztosi testület felállítása politikailag mindig is rendkívül kényes és nagy körültekintést igénylő feladat volt. Mégsem árt erre a körülményre rámutatni akkor, amikor Magyarországon - egyébként teljes joggal - elég sokan hajlamosak kizárólag a Juncker-Orbán közötti konfliktus, vagy másképpen fogalmazva a magyar ellenszavazat optikáján keresztül tekinteni arra a kérdésre, hogy vajon milyen portfólió jut majd a következő magyar biztosnak. Ezért sem árt emlékeztetni arra, hogy a korábbi luxemburgi kormányfőnek 27 ország plusz a saját igényeire kell tekintettel lennie, amikor a képzeletbeli Rubik-kockát forgatja. Vélhetően tehát nagyobb gondja is van annál, minthogy elégtételt vegyen a magyar kormányfő nem éppen barátságos gesztusáért, amit mellesleg magyar részről mások által is akceptálható jogi-intézményi köntösbe bujtattak.
Természetesen nem látunk bele a veterán politikus fejébe, bár nem ördögtől való annak feltételezése, hogy a történtek után nem lesz prioritás számára Orbán jelöltjének megkínálása egy fajsúlyos poszttal. Olyan vélemények is vannak, hogy a magyar kormányfő gyakorlatilag csapdába csalta Junckert, amikor nyíltan ellenezte a kinevezését. Hiszen, ha ezek után Magyarországnak egy futottak még poszt jut, akkor a luxemburgira rá lehetne sütni, hogy kicsinyes bosszúvágy vezérelte. De, ha maradt is tüske a Budapesten rettegett Viviane Reding honfitársában, gyanítható, hogy a törlesztésnek ennél egy elegánsabb és burkoltabb formáját választaná.
Érzésem szerint azonban az egész dolog túl van dimenzionálva. Először is, vélhetően még akkor sem jutott volna Magyarországnak a legfrekventáltabb biztosi posztok valamelyike, ha a magyar miniszterelnök pajzson hordozta volna végig Junckert Budapesten. Hazánknak mérete és jelentősége alapján valahol a középmezőnyben van a helye, és nagyjából ezt a státuszát tükrözték az eddigi tárcák is. 2004 és 2009 között a Kovács László által betöltött adóügyi, majd 2010 és 2014 között az Andor Lászlóra testált foglalkoztatási és szociális politikai portfólió. Más kérdés, hogy Kovácsnak eredetileg az akkor még pehelysúlyú, de a gázválság után egyszerre fontossá vált energiapolitikai területet szánták. Andor László tárcájának és személy szerint neki is pedig egészen új dimenziót adott a gazdasági és szociális válság.
A második észrevétel, hogy Orbán Viktornak megítélésem szerint sokkal fontosabb az, hogy saját embere üljön a biztosi testületben, mint az, hogy milyen tárcát kaparint meg magának. Természetesen egy befolyásos terület vagy alelnöki tisztség mindig jól jöhet, de másodlagos ahhoz képest, hogy a jobboldali magyar kormánynak tulajdonképpen most lesz először saját képviselője a biztosi kollégiumban. Orbánnak nem annyira egy erős tárcára van szüksége, hanem sokkal inkább olyan emberre, aki szükség esetén képes megvédeni a kormány érdekeit és Budapestet az esetleges támadásokkal szemben.
Erre az EU-t a tankönyvekből ismerők rögtön rávághatják, hogy de hiszen a biztosok helyből semlegesek és nem országérdekeket képviselnek a testületben. Valóban, ez elvileg így is van, a gyakorlat azonban teljesen mást mutat. A biztosok bizony gyakran kormányaik kinyújtott karjai, ha csak nem – mint az Andor Lászlóval is megesett - egy másik politikai pártból érkeznek.
Ehhez még tegyük hozzá azt is, hogy a biztosi poszt szerepe – részben a bizottsági elnök megválasztásának módja és az Európai Parlament ebben játszott szerepe miatt is – felértékelődött. A kormányoknak több okuk van arra, hogy rajta tartsák a szemüket azon, ami a Bizottságban folyik, és megbízható, ad absurdum alkalmas személyeket küldjenek. Ennek már láthatók bizonyos jelei, hiszen több olyan politikus is tagja lesz a csapatnak, aki nemrég még országa miniszterelnöke volt.
Ha igaz, amit a madarak Brüsszelben csiripelnek, akkor a kormányfő biztosjelöltje és tárcaválasztása is ezt a felismerést tükrözi. Nyílt titoknak számít, hogy Navracsics Tibor, jelenlegi külügyminiszter teszi majd át a székhelyét Brüsszelbe (ezt állítólag informálisan már jelezték is Junckernek) és Orbán a bővítési tárcát nézte ki neki. Ez egyfelől Magyarország számára stratégiailag fontos, uniós szinten mégsem tartozik a fajsúlyos, legkeresettebb posztok közé. De, azért mégsem lenne ugyanaz, mint mondjuk a többnyelvűségért felelős vagy a halászati portfólió, amiket a leggyakrabban hoznak fel példaként arra, hogy mennyire pórul is járhat egy ország.
Jean-Claude Juncker európai parlamenti beszédében maga mondta, nem számít arra, hogy Bizottságának ötéves ciklusa alatt újabb taggal bővülhet az Unió. Bár ez sokak szemében levon a poszt értékéből, nem szabad elfelejteni azt, hogy a bővítés hosszú folyamat. És egyáltalán nem mindegy, hogy olyan országból felügyeli valaki a területet, amely érdekelt a bővítésben és elkötelezett mellette, vagy a folyamat lassításában, esetleg kisiklatásában érdekelt tagállamot képvisel. Ilyen szempontból fontos és hiteles, hogy lehetőség szerint egy közép- és kelet-európai tagállam biztosa kapja a posztot, és hajtsa előre a tárgyalásokat Montenegróval és Szerbiával a következő öt évben.
Navracsics Tibort (bár rövid) külügyminisztersége mellett horvát nyelvtudása is alkalmassá teheti a posztra, mégis sok múlhat azon, hogy mások is kiszemelték-e maguknak a bővítési és szomszédságpolitikai (!) portfóliót. Ilyen szándékot egyelőre Maros Sefcovic, a mostani és egyúttal leendő szlovák biztos esetében emlegetnek, bár úgy hírlik, hogy számára nem ez lenne az első számú prioritás.
A „Navracsics-bővítés” párosítás tehát vállalható eredmény lenne Orbán Viktor számára, de hogy ez végül sikerülni fog-e vagy sem, az most már kizárólag Jean-Claude Juncker döntésétől függ.
Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője
