A sajtó és a közvélemény számára a száraz és technokrata uniós politikai döntések sivatagában valóságos oázis az az ötévenként rendszeresen elérkező pillanat, amikor új vezetőket választanak az EU-intézmények élére. Ilyenkor szabadjára lehet engedni a fantáziát, szép összeesküvés-elméleteket lehet gyártani, és még izgalomba is lehet jönni attól, ha a tagállamok egyik vagy másik jelöltön látványosan összekülönböznek. Most is javában zajlik a találgatás, hogy az EP-választásokból győztesen kikerült Európai Néppárt (jobbközép) hivatalos elnökjelöltje, Jean-Claude Juncker, vagy esetleg valaki más ülhet majd be José Manuel Barroso november elsején megüresedő székébe.
Az EU azonban javíthatatlan. A látszat ellenére most sem elsősorban személyekről folyik a vita, hanem kőkemény hatalmi harcról van szó az uniós intézmények között, aminek legfrissebb terepe éppen a bizottsági elnöki poszt betöltése. A „Spitzenkandidat” (vagyis hivatalos elnökjelölt) kifundálásával az állóvizet alaposan felkavaró Európai Parlament és a saját területét (hatásköreit) védő Európai Tanács között az első csörte már le is zajlott, amikor az utóbbi kedd este elutasította, hogy az EP rátukmálja jelöltjét, a luxemburgi Jean-Claude Junckert. És bár egyes vezetőknek – mint a brit David Cameronnak és a magyar Orbán Viktornak – nem tetszik a korábbi luxemburgi miniszterelnök politikai profilja vagy éppen régi számlákat akarnak rendezni vele, a „nyet” elsősorban mégsem a néppárti listavezető személyének szól. Hanem az EP koncepciójának, ami gyakorlatilag megfosztaná a jelöltállítás jogától az Európai Tanácsot, és végső soron egy, a legitimációját a Parlamenttől kapó, és ennélfogva ahhoz lojális politikust ültetne a legfontosabb uniós pozícióba.
A fő pártcsaládok által megválasztott hivatalos elnökjelöltek vitathatatlanul nagyobb láthatóságot biztosítottak az európai választási kampánynak, még ha ez elsősorban a médiában és nem a választói részvétel növekedésében jelent is meg. De, ahogy Róma sem egy nap alatt épült fel, úgy az európai köznyilvánosság és politikai tér sem fog varázsütésre egy ötlettől megváltozni. Függetlenül attól, hogy a Parlamentnek az az igénye, miszerint a választásokon győztes és az EP-ben többséget maga mögé állítani képes pártcsalád jelöltje legyen a Bizottság elnöke jogilag ingoványos talajon áll, én az ötletet egyáltalán nem tartom ördögtől valónak.
Azt ugyanis látni kell, hogy az Európai Parlament számára egzisztenciális kérdéssé kezdett válni az a körülmény, hogy választásról választásra csökkent a szavazói részvétel, ami egyre inkább megkérdőjelezte az intézmény legitimitását. Ami egyúttal demokratikus probléma is, mivel az Európai Parlament hatáskörei jelentősen bővültek és – bár ez egy magyar állampolgár számára alig érzékelhető - egyre nagyobb a beleszólása az emberek mindennapi életébe. Az EP tehát részben a saját bőrét menti, a jelentéktelenné válása ellen küzd, amikor az EP-választásokat, azok eredményét közvetlenül összekapcsolja a bizottsági elnök megválasztásával. Másfelől önkényesen értelmezi a szerződés vonatkozó paragrafusát, ami csak „az európai választások figyelembe vételére” kötelezi az állam- és kormányfők intézményét (az EiT-ét), amikor az elnök személyére javaslatot tesznek. Ebből természetesen még nem következik a nyertes párt frontemberének automatikus elfogadása, hanem mondjuk az, hogy – miként legutóbb is – a győztes pártcsoportból választanak jelöltet a tagállamok vezetői. Az egész Spitzenkandidat nevű társasjáték leginkább támadható pontja tehát az, hogy jelölési szabadságának korlátozásával lényegében arra szűkíteni le az Európai Tanács szerepét a folyamatban, hogy ráüsse a bélyeget az EP-választások eredményére és a győztes pártcsalád jelöltjére, akit aztán megválasztana az Európai Parlament.
Ezt a forgatókönyvet vetették el kedden az állam- és kormányfők, akiknek egy csendes többsége (miként egy diplomata fogalmazott) amúgy zokszó nélkül belement volna abba, hogy az EP által felállított szabályok alapján Junckert emeljék pajzsra. Nyilvánvaló, hogy a csendes többségből is néhányak szemét csípte az eljárás. De joggal tarthattak attól, hogy a demokratikus akarat semmibevételének fogják minősíteni, ha lesöprik az asztalról a Spitzenkandidat-ot. A tagállamok vezetői ugyanis egyszer már elfogadták a játékszabályokat, amikor belementek abba, hogy a pártcsaládok hivatalos elnökjelölteket válasszanak. És ezzel a ráutaló magatartással maguk is azt a meggyőződést erősítették a választópolgárokban, hogy szavazatukkal egyúttal a következő bizottsági elnök megválasztását is befolyásolni fogják. Akkor már tisztességesebb dolog lett volna a legelején nemet mondani, mint most a választások után behúzni a kéziféket. A kormányok persze most az állítják, hogy az ő beleegyezésük kizárólag a választási listavezetőkre és nem hivatalos elnökjelöltekre vonatkozott, de ez az érvelés eléggé sántít.
Az is igaz ugyanakkor, hogy az Európai Tanács, mint testület sohasem hagyta jóvá ezt a forgatókönyvet. Márpedig a szavazatok minősített többségével ők dönthetnek a jelölésről. De mi van akkor, ha egy blokkoló kisebbség számára nem elfogadható a jelölt? Ez a kisebbség ugyan még nem jött létre, de a brit, a svéd, a holland és a magyar miniszterelnök már olyan kellő ellensúlyt képez, amit kollégáik nem hagyhatnak figyelmen kívül. Merthogy Angela Merkel hallgatólagos és az Európai Tanács elnökének, a belga Herman van Rompuy-nek aktívabb támogatásával ők fúrták meg az EP-féle eljárást és ezzel látszólag az EP még nem hivatalos jelöltjét, Jean-Claude Junckert is. Régi igazság, hogy egy nem kívánatos személytől legelegánsabban procedurális fenntartások hangoztatásával lehet megszabadulni. De, itt sokkal többről van szó, legalábbis a négy kormányfő részéről. Ők egyszerűen el akarják kerülni azt, hogy az Európai Tanács (vagyis ők maguk) meggyengüljön az Európai Parlamenttel szemben. És ennek a hatalmi harcnak az egyik fő tétje leegyszerűsítve az, hogy ki kontrollálja az Európai Bizottságot. Kinek a jelöltje, a kreatúrája álljon öt éven keresztül az EU döntéselőkészítő (jogszabályokat kezdeményező) és az EU-szerződés betartatásáért felelős intézménye élén? Kinek a prioritásai alapján állítsa fel a saját politikai prioritásait és jogalkotási programját?
Mindez ráadásul olyan időszakban következik be, amikor számos országban a kormányok a populista, radikális politikai erők nyomására „nacionalista” fordulatot hajtanak végre. Ma nem a több, hanem a kevesebb Európa a jelszó, mintha az Európai Unió lenne a felelős a tagállamok politikai elitjének kudarcáért. De, a kormányon lévők Orbán Viktortól kezdve David Cameronon át Angela Merkelig nem akarják, hogy egy ösztönösen több és méylebb Európát forszírozó Európai Parlament vagy Európai Bizottság zavarja a köreiket, és korlátozza a belpolitikai mozgásterüket. Ez persze bizonyos területeken, mint az euró, vagy a gazdasági integráció elkerülhetetlen, de azt látni kell, hogy új integrációs projektek alapvetően nem az EU-n belüli, hanem külső nyomásra jönnek (lásd az ukrán válság hatását az energia, vagy a közös kül- és biztonságpolitikára).
Nem Jean-Claude Juncker személye a probléma, hanem az ajánlólevele. Egyesek még azt sem zárják ki, hogy Herman Van Rompuy konzultációit követően mégis Juncker lesz a jelölt, vagyis az a személy, aki mindkét intézményben megkapja a szükséges többséget. De akkor meg minek az egész hacacáré? Ha nagyon cinikus akarok lenni, nem mindegy, hogy a luxemburgi fején van-e sapka vagy sem. Nem mindegy, milyen mezben fut ki a pályára.
A név azonban összeolvadhat az eljárással, és ez végzetes lehet Juncker számára. Jelölését meghiúsíthatja, hogy mégis csak ő a Spitzenkandidat, amit egyesek kapitulációnak tekinthetnek az Európai Tanácsban. Az EP számára pedig minden választás felér egy hadüzenettel, ami a körön kívülről (és nem a Spitzenkandidat-ok közül) merít. Arról ugyanakkor legalább egyetértés van, hogy a Bizottság következő elnöke (is) néppárti, jobbközép politikus lesz.
Herman Van Rompuy-re vár a feladat, hogy a következő hetekben az érdekeltekkel konzultálva megtalálja a mindenki számára elfogadható megoldást. Ha valakinek, neki már van rutinja a gordiuszi csomók kibontásában: belgiumi politikai pályafutása során már többször megbízták ilyen kompromisszumkereső misszióval. Vajon működik-e európai szinten is a híres „compromis a la belge”? Bízzunk benne. Mert ha nem, lesz ne mulass!
Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője
