twitter

Facebook

Friss topikok

Hogyan változtatta meg a bővítés az Európai Uniót?

2014.05.01. 23:00 Gyévai Zoltán

Az EU-tagság 10-ik évfordulóján számos írás foglalkozott a bővítés újonnan belépő országokra és Magyarországra gyakorolt hatásaival. De talán érdekes egy pillantást vetni arra is, hogy a 2004-ben kezdődött, majd 2007-ben és 2013-ban folytatódott keleti nyitásnak milyen következményei voltak az Európai Unió egészére nézve. Megerősödve került-e ki az EU a történelmi bővítésből, vagy éppen ellenkezőleg: azoknak lett igazuk, akik féltették a projekttől a régi közösséget? Attól tartva, hogy jóval nagyobb létszámmal, ráadásul a gazdaság és a demokrácia fejlettsége szempontjából nem azonos szinten lévő új tagokkal alacsonyabbra kell, hogy helyezze majd a lécet, netán lemondjon az ambícióiról. Az eredeti EU-t konzerválni kívánó nosztalgikusoknak ugyanakkor minden egyes bővítésnél szembe kellett nézniük ezzel a dilemmával, hiszen minden létszámnövekedés megváltoztatta az addigi közösséget.

Az elmúlt tíz évet górcső alá véve ugyanakkor megállapítható, hogy ha a keleti nyitás a korábbi bővítésekhez hasonlóan számos változást indukált is, Európa turbulens évtizedének legtöbb válságához egyáltalán nem, vagy csak alig volt köze. Más kérdés, hogy az egymást követő kríziseket és az ezekkel összefüggő számos negatív jelenséget a régi EU-ban gyakran az új tagállamokhoz kapcsolják, ami a bővítés Unión belüli támogatottságát is jelentős mértékben erodálta.

A 2004-es bővítés óta bekövetkezett sorozatos megrázkódtatások, mint az alkotmányos szerződés kudarcot vallott ratifikálása, vagy a 2008-ban kezdődött pénzügyi, gazdasági és társadalmi válság alapvetően a régi Európai Unióban, még a bővítés előtt kialakult politikáiban és struktúráiban gyökereztek, és bizonyosan az új tagállamok felvétele nélkül is kipattantak volna. Az eklatáns példa erre az euróövezetnek az egész uniós integrációt veszélybe sodró válsága, ami súlyos konstrukciós hibákat hozott a felszínre, és néhány évvel a történelmi bővítés után a sokak által várt nyugat-keleti helyett mély észak-déli választóvonalat húzott az Európai Unió térképén. A rendszer részét képező regionális politikától és néhány új tagtól (köztük Magyarországtól) eltekintve nem az új keleti „blokk” országaiba, hanem a régi EU déli perifériájába és Írországba kellett euró tízmilliárdokat pumpálni az elmúlt néhány évben. Mi több, még a valutaövezetbe időközben belépett új keleti tagoknak (Szlovákiának, Szlovéniának és Észtországnak) kellett pénzt betenniük a náluk magasabb GDP-vel rendelkező régi tagállamok megmentésébe.

Az integrációs kifulladás sem a keleti irányú bővítés számlájára írható, noha a gazdasági válsággal súlyosbítva jórészt éppen az eseményt követően jelentkeztek a következményei. Az utóbbi húsz év egyetlen nagy integrációs projektje az egységes valuta bevezetése volt, és úgy tűnik, hogy mintha azzal legalábbis hosszú időre elérte volna a csúcspontját az európai integrációs folyamat, és működésbe léptek volna a centrifugális erők. Ez a folyamat nem szűkíthető le csupán egyes országokra. Egy korábbi magas rangú EU-tisztségviselő például úgy tartja, hogy Németország Gerhard Schröder kancellársága idején kezdett elfordulni Európától, aki elődeinél sokkal jobban előtérbe helyezte - időnként Európa rovására - a német érdekeket. Tehát az az állítás sem felel meg a valóságnak, hogy pusztán a nagyobb létszám és az abból következő nagyobb heterogenitás, továbbá a nemrég visszanyert szuverenitásukra kényes új tagállamok miatt lassul le, vagy nem folytatódik a korábbi lendülettel az integráció mélyítése. Ehhez sem volt szükség a bővítésre.

A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy az új tagállamok a csatlakozás óta kevés kivétellel egyetlen új jelentősebb kezdeményezésből sem maradtak ki, és nem is bizonyultak kerékkötőknek. A 2004-ben csatlakozott nyolc közép- és kelet-európai ország közül négyen, sőt jövő évtől kezdődően öten, már beléptek az euróövezetbe. A régi és az új tagállamok közötti különbségtételnek sincs sok értelme, jóllehet, sajátos helyzetüknél fogva a keletiek számos kérdésben még egy hajóban eveznek. A 2007-ben csatlakozott Bulgária és Románia előtt ugyanakkor még nem nyílt ki a Schengen-térség kapuja, ami az EU-hoz való tartozás egyik legkézzelfoghatóbb előnyét kínálja. Nem csupán a régi tagországok meggyőződése, hogy e két tagállam 2007-ben még nem volt felkészülve a tagságra, és részben még ma is nyögik ennek a következményeit.

A többsebességes Európa Schengennel, vagy az euróval már a bővítés előtt is adottság volt. A többsebesség persze azt feltételezi, hogy mindenki egyazon irányba halad, ami – valljuk be – igazából sohasem állta meg a helyét. Valójában „a mind szorosabb együttműködés” alatt minden tagállam mást értett, és más végcélt látott benne, elég Nagy-Britanniára gondolni. A kétsebesség realitása a megerősített együttműködés mechanizmusával együtt eddig elegendőnek bizonyult a kibővült EU sokszínűségének a lefedésére. Az euróövezeten belüli gazdasági, pénzügyi és politikai integráció felgyorsulása ugyanakkor egyelőre kérdéses, hogy a következő években nem feszíti-e ki a kereteket és nem vezet-e egy többdimenziós Európa létrejöttéhez. Ez azonban még a jövő kérdése.

Közhelynek számít, és gazdag irodalma van, hogy gazdaságilag, igaz eltérő mértékben a régi tagországoknak rengeteg hasznot hozott a bővítés, ami új piacokat, exportlehetőséget és költségmegtakarítási forrásokat jelentett a nyugati befektetőknek. A közép- és kelet-európai országokból Nyugaton munkát vállaló, több millió, többségükben fiatal, dinamikus munkaerő doppingolta a gazdaságot, függetlenül attól, hogy főleg a gazdasági válság és a populizmus elterjedése miatt miről szól mostanában a retorika.

Arra sincs bizonyíték, hogy egy tucat új tagállam csatlakozásával lelassult volna az Unión belüli döntéshozatali folyamat. Az egyszerű matematika alapján természetesen több időt vehet igénybe egy-egy alku nyélbe ütése, de ez különböző technikákkal kezelhető. Másrészt a taggyarapodással nem egyenes arányban nőttek a lehetséges döntési kombinációk.

A közös költségvetés és főleg az, hogy mire költsék az európai adófizetők pénzét mindig is rendkívül megosztó kérdéskör volt az EU-ban, és ez a zömében az uniós fejlettségi átlagtól elmaradó országok csatlakozásával még tovább fokozódott.

Először is, a nettó kedvezményezettek száma most már jóval meghaladja a nettó befizetőkét, ami az utóbbiakat a kiadások lefaragására ösztönzi. Másfelől, az új tagállamok túlnyomó része a felzárkózás fő eszközét látja az uniós forrásokban, ezért konzervatív pozícióból a nagy elosztó politikák, a közös agrárpolitika és a kohéziós politika régi formában történő megőrzését támogatja. Ebben persze nincsenek egyedül, de a bővítés nélkül az EU gyorsabban elmozdult volna a jövő politikáit, az innovációt, a kutatást és fejlesztést, a zöld növekedést stb. támogató költségvetési kiadási modell felé.

Ha valahol, akkor a tagállamok közötti belső erőviszonyokban és az EU geopolitikai súlyának növekedésében volt érdemi hatása a tíz évvel ezelőtti bővítésnek. Kezdjük az elsővel. Az európai integráció működésében évtizedeken át kulcstényezőnek számító német-francia motor leállásában fontos szerepe lehet a bővítésnek. Előbb tíz, majd 12-vel több taggal ugyanis annyira heterogénné vált az EU és annyira megnőtt a lehetséges koalíciók száma, hogy Berlin és Párizs többé már nem képes lefedni a kibővült Európai Unió sokféleségét. De, nem ez az egyetlen ok. A legutóbbi bővítés az EU egészét keleti irányba tolta, szükségszerűen felértékelve a térséghez földrajzilag közelebb fekvő és abban nagyobb gazdasági, politikai befolyással bíró Németország súlyát. Ráadásul a bővítésből gazdaságilag is Németország profitált a legjobban, megkétszerezve az EU-n belüli exportját. A bővítés tehát hozzájárult az EU-n belüli erőviszonyok megváltozásához és Berlin dominanciájához, főleg Párizs rovására. Ez természetesen önmagában még nem volt elég, ehhez szükség volt a német gazdasági reformokra és a francia gazdaság drámai versenyképességi lemaradására is.

A bővítéssel az EU területi kiterjedése és körülbelül 100 millió fővel a népességszáma is nőtt. Brüsszelben mostanában a bővítés előtti és tíz évvel későbbi Lengyelország és Ukrajna fejlettségének összehasonlításával illusztrálják, mekkora különbséget jelent az EU tagjának lenni. A keleti bővítés sikere érthetően tovább növelte az Európai Unió ázsióját és vonzerejét a külvilágban, és táplálta azt a „puha erőt”, ami az idők során az EU védjegyévé, leghatékonyabb külpolitikai eszközévé vált. Az ukrán válság kirobbanása óta viták kereszttüzébe került keleti partnerségi politika is a 2004-es bővítés közvetlen eredménye volt. Ezt persze mostanában sokan érthetően nem sorolják Európa sikersztorijai közé. Ezért azonban nem a politika a felelős, hanem az, ahogy végrehajtották.

Az EU-tagság kezdettől fogva egyik fő hozadékának tartották a demokrácia és a jogállamiság megerősödését a csatlakozó országokban. Meg kell említeni, hogy az alapvető jogi charta létrehozását és az EU-szerződés részévé válását is részben már a nagy keleti bővítés motiválta. A demokratikus alapértékek megkérdőjelezésére, vagy ennek kockázatára azonban már a bővítést megelőzően is akadt példa, elég a Haider-ügyre vagy Silvio Berlusconi túlkapásaira visszagondolni. A bulgáriai, a romániai és a magyarországi fejlemények, amelyeket José Manuel Barroso bizottsági elnök „jogállamisági válságnak” nevez, ugyanakkor olyan új mechanizmusok létrehozására ösztönzik az Európai Uniót, amelyekkel a meglévő eszközöknél gyorsabban és hatékonyabban lesz képes kezelni a rendszerszintű jogállamisági problémákat. Ennek a projektnek a véglegesítése azonban már a következő öt-tíz év teendője lesz.

Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője

2 komment

Címkék: bővítés

A bejegyzés trackback címe:

http://bruxelles.blog.hu/api/trackback/id/tr906102669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

maxval a gondolkodó birca · http://maxval.co.nr 2014.05.03. 13:33:18

Alapvetően működhetne ez normálisan is.

A túlfizetett nyugat pénzt visz a szegény keletre. Közben a kelet pedig értékeket ad a nihilista nyugatnak.

Göntér László 2014.05.03. 20:28:55

Az EU-s pénzeket mi használtuk fel, de nem a versenyképességünk javítására, hanem a formai felzárkózás (diszburkolás, új játszóterek, víz- és csatorna vezetékek stb.) céljaira. Ezekkel a formai változásokkal kell versenybeszállnunk a versenytársainkal.
Az EU-s választáskor olyan képviselőkre szavazunk, akiknek az a feladata, hogy az EU érdekeit képviseljék az EU versenytársaival (USA, Kína, Oroszország, Arabok stb.) szemben. Ebben az értelemben, az EU érdekei megelőzik a mi magyarországi érdekeinket. Az természetes, hogy lennie kell olyan lehetőségnek is, ahol szóvá tehetjük a mi magyar érdekeinket is.