twitter

Facebook

Friss topikok

A trónok harca, avagy a bizottsági elnökválasztás

2014.04.06. 19:45 Gyévai Zoltán

Rohamosan közeleg az európai parlamenti voksolás napja, amelynek minden eddiginél meghatározóbb szerepe lesz az Európai Bizottság következő elnökének kinevezésében. Vagy inkább a megválasztásában. Az Európai Parlament ugyanis az EU-szerződés szövegében hagyott kétértelműséget a saját szája íze szerint értelmezve ügyes manőverezéssel elérte (legalábbis ez a szilárd meggyőződése), hogy José Manuel Barroso utódjáról az EU történetében először nem zárt ajtók mögött, hanem az európai választók demokratikus akaratnyilvánításának figyelembe vételével döntenek majd.

A szerződés valóban úgy fogalmaz, hogy az Európai Tanácsnak, az állam- és kormányfők testületének a parlamenti választások kimenetelének figyelembe vételével (és az EP-vel konzultálva) kell jelöltet állítania az Európai Bizottság élére. Mire a tagállamok észbe kaptak, az Európai Parlament a szerződés szövegének meglehetősen szabad értelmezésével összekapcsolta az alacsony tétek miatt egyre nagyobb érdektelenségbe fulladó EP-voksolást a bizottsági elnök megválasztásával. E logika szerint minden politikai párt saját jelöltet állít a posztra, aki listavezetőként a párt arca lesz a kampányban. És a választásokon a legtöbb szavazatot és képviselői helyet begyűjtő pártcsalád jelöltje aztán sokkal erősebb demokratikus felhatalmazással vezethetné öt éven keresztül a fővárosokban gyakran bürokratikus vízfejnek csúfolt Európai Bizottságot.

Egy fontos részlet azonban mostanáig homályban maradt. A voksoláson a legtöbb képviselői helyet szerző pártcsoport hivatalos jelöltje lesz-e a befutó, vagy pedig azé a párté, amelyik parlamenti többséget lesz képes felmutatni a választások után felálló képviselőtestületben?

A három legnagyobb EP-frakció, a jobbközép, a szocialisták és a liberálisok vezetői múlt héten kiadott közös nyilatkozatukban próbálták tisztázni ezt a helyzetet. A választások megnyerése még nem jelentené szerintük a győztes párt frontemberének automatikus jelöltté válását. Csupán arra adna jogosítványt az illető személynek, hogy elsőként kíséreljen meg egy minősített többséget összehozni az Európai Parlamentben. Magától értetődően, ha ez a győztes párt jelöltjének nem sikerül, akkor a második helyezett tehet egy kísérletet. Ezzel úgy tűnik, hogy a versenyfutás végképp két személyre szűkülne le: Jean-Claude Junckerre, a jelenlegi „törvényhozásban” legnépesebb frakcióval rendelkező Európai Néppárt frontemberére, és a fő kihívó, az európai szocialisták jelöltjére, a német Martin Schulzra. A mérleg nyelve pedig a liberálisok lehetnének, vezetőjük Guy Verhofstadt, korábbi belga kormányfő talán az EP-elnökséggel vigasztalódhatna. Ez persze jelenleg nem több spekulációnál, de a nyilatkozatnak kétségkívül lehet egy ilyen olvasata is.

Legalább ennyire izgalmas kérdés az, hogy a trió tagjai mit üzennek ezzel a tagállamok vezetőinek, akiknek a szerződés által a Bizottság elnökének kiválasztásában biztosított hatásköreit komoly kihívás érte a nyomulásba kezdő Európai Parlament részéről. A szerződés szerint ugyanis a jelöltállítás továbbra is az Európai Tanács kizárólagos joga, az EP az általa kijelölt személyt egyszerű többséggel csak jóváhagyhatja vagy elutasíthatja. Annak kierőszakolása, hogy a győztes pártcsalád hivatalos frontembere legyen kvázi a jelölt, komolyan megkérdőjelezi az állam- és kormányfők jelölésre vonatkozó jogát, hiszen a szerepüket lényegében csak a választási eredmények leadminisztrálására korlátozná.

A három nagy frakció pontosítást célzó nyilatkozatának az lehet az egyik olvasata, hogy a képviselők az Európai Tanács maradék mozgásterét is behatárolnák, mielőtt a vezetők két nappal a május 25-i választások után összeülnének, hogy összehangolják a stratégiát. És esetleg kiénekelnék a képviselők szájából a sajtot. Például azzal, hogy szocialista győzelem esetén baloldali politikust jelölnek a Bizottság élére, de nem Martin Schulzot, hanem a mostanában sűrűn emlegetett dán Helle-Thorning Schmidtet.

Ám a lépés úgyis értelmezhető, hogy a parlamenti tenorok hagynak egy kiskaput a politikai háttéralkuknak, és nem állítanák teljesen kész helyzet elé az állam- és kormányfőket. Hiszen, amennyiben a választási eredmény nem jelent automatikus jelöltté válást, akkor mégis lehet helye a politikai alkuknak.

A valós motívumokról egyelőre csak találgatni lehet. A Parlament helyezkedése mindenesetre mutatja, hogy a háttérben már javában folyik a harc egyrészt a politikai pártok, másrészt az intézmények között.

Az EP által erőltetett irány ugyanakkor nem csak jogi szempontból vethet fel kérdéseket (miközben a demokrácia szempontjából személy szerint jó ötletnek tartom), de közép- és hosszú távon megbonthatja a három fő európai intézmény közötti kényes egyensúlyt, amit ugyancsak a szerződés garantál. Ha az Európai Bizottság elnöke egy Parlamenten belüli többséget tükröz majd, annak jóvoltából irányítja majd a testületet, az a Bizottságot szükségszerűen átpolitizálja majd és közelebb sodorja az EP-hez, és távolabb a Tanácstól.

Az európai intézményeket nem egy állam intézményrendszerének képére formálták és nem is képezik le azok funkcióit. A Tanács például törvényhozó is, a Bizottság viszont nem klasszikus kormány, hanem jogszabályokat kezdeményező, végrehajtó, illetve az uniós jog őreként kvázi bírósági jogokkal is rendelkező szervezet. Ebbe a koordinátarendszerbe pancsolhat bele a bizottsági elnök újszerű megválasztása, ami demokratikus jelleget erősítő hatása ellenére sem mentes az ellentmondásoktól és a kockázatoktól.

Gyévai Zoltán, a BruxInfo főszerkesztője

Szólj hozzá!

Címkék: európai parlament európai bizottság Bizottság elnöke EP-választás

A bejegyzés trackback címe:

http://bruxelles.blog.hu/api/trackback/id/tr385963930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.