twitter

Facebook

Friss topikok

A félreismert olasz valóság

2013.03.02. 23:11 Fóris György

A jelenlegi olasz patthelyzet megítélésekor továbbra is sokan abból indulnak ki, hogy az olasz az eurózóna harmadik legnagyobb gazdasága, rengeteg tartalékkal és erőforrással, nem utolsó sorban EU-viszonylatban is tekintélyesnek számító ipari súllyal, valamint komoly alkalmazkodási képességgel. Valójában az olasz gazdaság mintegy tíz év óta (tehát a válságtól függetlenül) folyamatos lejtmenetben van, csak a piac erről sokáig ugyanúgy nem vett arányosan tudomást, miként hosszú ideig a görög gazdaság megalapozatlanságát, vagy az euró rendszerhibáit is ignorálta. Versenyképessége és termelékenysége csökkenő, a külpiacokon az elmúlt 10-15 évben az egyik legnagyobb globális piacvesztést szenvedte el. 2000-2008 között, amikor alapvetően „piaci béke” volt, olcsó volt a hitel, könnyű volt fejleszteni, az olasz gazdaság egésze csak évi 1 százalékos növekedésre volt képes. Ezzel ugyan elérte azt, hogy a korábban 120 százalékot is elérő államadósság 2008-ra már lement 104 százalékra, ám a válság éveiben ez nagyon gyorsan vissza is ugrott a korábbi 120-ra, idén pedig már a 130-at közelíti.

Az olasz ipari kibocsátás 2000-2008 között csak 5 százalékkal nőtt, miközben az íreké ugyanekkor 70, a németeké 25, a lengyeleké 100 százalékkal bővült. A válság aztán itt is súlyos rendet vágott: a téma ismerői szerint a válság az olasz ipar mintegy negyedét padlóra küldte. Márpedig az ipar aránya sokkal nagyobb Olaszországban, mint az uniós átlag, közel a németországi szinten van, és például mintegy duplája a franciának. A gazdaság az elmúlt hat negyedévben folyamatosan lefelé ment, 2012-re az Európai Bizottság a téli gazdasági előrejelzésében 2,2 százalékos GDP-csökkenést állapította meg.

Mindeközben az olaszországi életszínvonal szinte alig változott: az egyik legmagasabb Európában. Akad olyan szakértő, aki szerint az olasz bérszint még mindig mintegy 10 százalékkal meghaladja az európai átlagot.

Minderre mondta azt az olasz dosszié egyik jó ismerője, hogy sokkal jobb a piac az olasz gazdasághoz, mint amit a valóság indokolna. Mások a helyzet összetettségére utalnak. Az olasz állam egyelőre – nem kis részt éppen az iménti piaci reagálás miatt - továbbra is folyamatosan és könnyen pénzhez jut a piacon, és egyelőre a lejárati összetétel is inkább előnyös, jelentős súlyt képviselvén a hosszú lejáratú papírok). Ennyiből az olasz államot rövidtávon nem ütné meg rögtön végzetesen, ha nagyon megugranának a kamatok. Cserébe már két-három hónapos folyamatos piaci nyomás is nagyságrendekkel megnövelné a gazdaság tartópillérének, a vállalati szektornak a veszteségeit.

Az utóbbi helyzetét szemléletesen mutatja az a tény, hogy az elmúlt években folyamatosan több vállalat ment tönkre, mint ahány alakult. A versenyképességi és piacmegőrzési képesség romlása mellett itt már komoly szerepet játszanak a válság következményei is. Az olasz vállalati szektor nagy része erőteljesen banki finanszírozás alapján működik. Márpedig a válság óta banki finanszírozás olasz földön is több, mint bajos. A bankok nem forgatják a pénzt, és ezen az Európai Központi Bank 2011-es, nemzeti bankok megsegítésére szánt kampányszerű – mintegy 1000 milliárd eurós – olcsó hitelnyújtása sem enyhített. „Az EKB-hitelek nagy része Olaszországban az állampapírokban végezte, a gazdaság nem látott belőlük szinte semmit” – jegyezte meg az egyik brüsszeli szakértő. „A pénzpiaci nyomást Olaszországban azonnal megérzi a vállalati szektor. Itt már 2-3 hónapos borulás is vállalatok sokaságát viheti csődbe” – mutatott rá az idézett szakértő.

 Nem véletlenül mondják sokan, hogy előbb-utóbb Olaszországban is elkerülhetetlenné válik, hogy valahol, valaki(k) most már érdemben alkalmazkodjanak. Csakhogy ennek mozgástere rendkívül szűk. Mivel a versenyképesség és a termelékenység lefelé tendál, az olasz termelők árazási szabadság eléggé behatárolt: nem ők diktálnak a piacon, hanem az ott lévő árakon kell tudniuk értékesíteni és profitot elérni, ez pedig egyre nehezebb. Bér oldalon elvben volna még tartalék, de már Monti bukása is világosan mutatta ennek politikai határait, emellett önmagában a bérszínvonal – vagy a foglalkoztatás – csökkentése makrogazdasági szempontból legalább annyit ront is, hiszen ezzel csökkentik vásárlóerőt. Márpedig a munkanélküliség máris tetemes: 2012-ben 10,6 százalékos volt, idénre a Bizottság 11,6 százalékot jósolt.

További veszélyforrást jelenthetnek a bankok, amelyek kitettsége az állampapíroknak tekintélyes, miközben saját szanálási alapokkal alig rendelkeznek. „Ha a piaci helyzet kikényszeríti a bankok feltőkésítését, ki fog derülni, hogy nincs rá forrás. A magánszféra legalábbis nem tud ehhez elegendő tőkét mozgósítani, az állam pedig már enélkül is súlyosan eladósodott” – jegyezte meg egy európai bizottsági forrás.

A piac tehát egyelőre még kiváró, de a helyzet egyes vélemények szerint veszélyessé válhat, ha például valamelyik ponton átlépnek egy pszichológiai határt, amely után közmegegyezéssé válik a fenntarthatatlanság vélelmezése. Ennek pontos helyét persze nem lehet meghatározni, ilyen lehet az, ha az államadósság mondjuk meghaladja a 130 százalékot. Ilyenkor szokott bekövetkezni az, hogy a piaci várakozás hirtelen mindent szélsőségesen negatívan ítél meg, ugrásszerűen megdrágítja az állampapírokat, ezzel még nehezebb helyzetbe hozza az érintetteket (bankokat, vállalatokat, költségvetést), az utóbbiak romló állapota pedig további piaci szigort vált ki.  

A jelenlegi olasz belpolitikai helyzet éppen abból a szempontból kritikus, hogy kedvezőtlen esetben – például, ha hosszabb távú működésképtelenséget vetít előre, vagy ha döntéseiben fenntarthatatlan pályára állít folyamatokat - siettetheti az utóbbi reflexek kiváltását.

Ekkor fog ismét előtérbe kerülni az európai uniós válságkezelés hatékonyságának a kérdése. Egy esetleges olasz gazdasági ellehetetlenülés és az ezt követő adósságátvállalás majdani költségeiről meglehetősen eltérő számok forognak szakértői műhelyekben, de abban mindegyik megegyezik, hogy legalább 1400 milliárd eurónál kezdték a számolást. Ezért is volt már 2011-ben visszatérő refrén, hogy az EU-válságkezelés immár készen áll kisebb tagállamok problémáinak kezelésére, de Spanyolország már komoly falat volna, Olaszország pedig már uniós szinten emészthetetlen tétel. És ezért okozott EU-szerte megkönnyebbülést Monti technokrata kormányának hatalomra kerülése, és a másfél éves konszolidáció megindulása.

A Montiék működése nyomán mostanra kialakult olaszországi helyzet azonban azt is újra demonstrálja, hogy a gazdasági ésszerűség (szükségszerűség?) oltárán hozott intézkedések társadalmi toleráltsága általában csekély, a populizmus táptalaja viszont nagy (ld. Beppe Grillo „5 csillag mozgalmát”). Sokak szerint mindezek fényében lesz az olasz helyzet alakulása fontos indikátor a nemzeti és az európai uniós válságkezelés lehetséges mozgásterének tesztelésére is. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://bruxelles.blog.hu/api/trackback/id/tr755113891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu