Persze nem a fehér házival, hanem a brüsszeli bizottságival. Sokan vagyunk újságírók az EU körül (közel ezren), hát sokat kell, sokakkal, és sokféle formában Barroso elnök úrnak ennie, hogy minél többünkkel személyesen is találkozzon. (Mert, ugye, a több száz fős sajtóértekezlet mégsem ugyanaz.) Biztosi körökben amúgy a legismertebbek a „sajtóreggelik”, ezzel maga Barroso is rendszeresen él, többnyire a brüsszeli EU-csúcsok második napjának reggelén. (Ilyenkor mindig elmereng az ember, hogy ő vajon mikor alszik. Mert ha már itt tartunk, említsük meg ezt is: egy-egy EU-csúcs legfajsúlyosabb része többnyire az első este. Különösen, mióta az utóbbi években a reggeli csúcs-kezdésről átálltak az este 6 óraira, ami után a legfogósabb témákat a többnyire este 9-kor szervírozott munkavacsorán tálalják a sültek és desszertek mellé. Vártunk már éjjel 1-ig, 2-ig a vacsorát követő sajtóértekezletre, amin ilyenkor az Európai Bizottság elnöke rendre ott van. És ami után Barroso aligha megy rögtön aludni, hanem még kabinetjével és másokkal egyeztet. Mégis, másnap (vagyis már aznap) reggel 8-kor mindig olyan frissen-ropogósan ül az éjszakai tudósítástól és hajnali keléstől kókadozó újságírók közé, hogy ébresztő kávénak is beillene.)

A reggeli mellett aztán vannak még a sajtóebédek és a sajtóvacsorák. Bár az igazsághoz tartozik, hogy ezek már fontosabb étkezések, amiket a Barroso-félék viszonylag ritkán szánják firkászokra. Alkalmuk sincs rá, lévén a legtöbb hivatalos tanácskozás a munkaebédidőt is magába nyeli, meg ha éppen ráérnének is, az a déli 1-2 óra kellően értékes ahhoz, hogy inkább politikai hasonszőrűekre szánják. (Az egyetlen kivétel Javier Solana, tavaly leköszönt külpolitikai EU-főmegbízott volt. Ő megbízatása tíz éve alatt kilométerek százezreit utazta – nem tudjuk, gyűjtött-e törzsutas pontokat, de ha igen, akkor még unokái is körberepülhetik vele a Földet -, és az volt a ritkaság, amikor Brüsszelben érte az este. Nem lehetett rossz néven venni, hogy legalább ezekből igyekezte átmenteni a családjának az átmenthetőt, amihez képest ő a sajtót inkább ebédre hívta. Nem túl sokszor.)

Barroso főként Strasbourgban vacsoráztatja a médiát. Ehhez is érdemes egy kis kitérőt tenni. Tudnivaló, hogy az Európai Parlament augusztus kivételével minden hónapban legalább egy hetet (na jó: egy hétből négy napot…) Strasbourgban ül.. Ilyenkor keddenként az Európai Bizottság is odateszi a székhelyét, hogy kéznél legyen a honatyák számára (és viszont..). Hosszú lenne most belemenni – majd egy másik alkalommal – a brüsszeliek Strasbourgba vándorlásának a pszichológiájába. Azt, ahogy kevés kivételtől eltekintve utálják a leutazást, hogy aztán sok tekintetben mégis szeressék időként a már ottlétet. Mert a strasbourgozásnak vannak előnyei is. Mindenekelőtt az, hogy ott mást nem lehet csinálni. Oda nem megy más program az ember után. Maga az Európai Parlament az egyedüli program, ami persze kitölti a napot, de nem mindig és nem minden részletében. Könnyebben marad például szabad valamelyik este. A család Brüsszelben, a vendégeskedő politikai delegációk nem utaznak le a kedvéért még Elzászba is, csakúgy elugrani máshova nem egyszerű – hát hadd jöjjön a sajtó. És a sajtó jön.

Szívesen? Vágyakozva? Fanyalogva? Hogyan is fest a média-reagálás ezekre az elnöki meghívásokra? (Amit amúgy Barroso kabinetjének sajtóreferense prezentál. Személyesen, mióta csak főnöke beköltözött Brüsszelbe (tehát immár 6 éve). Azaz, korábban más (is) intézhette ezt, de ilyenkor volt, hogy a dolog szélesebb körbe kiszivárgott, ráadásul idő előtt. És ez mindig kínos, mert mit gondol, akit nem hívtak meg? Márpedig az asztal köré – a brüsszeli elnöki ebédlőben – huszonvalahányan férnek. Strasbourgban a fele sem. Az ezerből. De szóval azóta a meghívás mindig az utolsó percben érkezik. És mindig közvetlenül a kabinetből.). Örülünk, ha megkapjuk? Szégyen, de igen. Még az EU-csúcsok másnapjára is, bár az igazsághoz tartozik, hogy előtte, a hajnali 3 órás fekvés idején nem feltétlen ugyanazzal a lelkesedéssel gondol az ember 6 órás kelésre, mint 9-kor magára a letudott elnöki reggelire. Ami után alkalmasint többet tud az előző esti csúcs-vitáról, mint több száz másik brüsszeli kolléga együttvéve. És hát, ugye, az információ értéke fordítottan arányos annak ismertségével. A firkász – de az elemző-szakértő is – pedig mégiscsak abból él, hogy valamivel hamarabb, valamivel többet tud, mint a szakmabéli többség.

Hogyan lesz valaki meghívott? Ördög tudja. Pontosabban: a világlapoknál ez nem kérdéses. Az Elnöknek is érdeke, hogy az európai média-nagyok lehetőleg minél többször hallják – és még inkább lehetőleg meg is írják őt. De a kisebbek? (Országméretre is, sajtóméretre is. A firkász mérete kevésbé számít.) Sok minden közrejátszhat itt. Például a szenioritás, az ezzel összefüggő ismertség, a láthatóság, az utóbbi feltételéül számító aktivitás. Szóval a viszonylag rendszeres jelenlét és részvétel a brancsban. Ha valakit igazán érdekel a téma, dörgölőzés nélkül is el lehet jutni ide, csak ki kell várni. Legyen ez a magyarázat e sorok írója esetében is: tizennyolc brüsszeli év alatt ez-az már összejöhet.

Hogyan fest ilyenkor maga Barroso? Reggelente frissen, délben feszülten, esténként már kopottasabban, de korához és az őt érő napi terhelésekhez képest még mindig figyelemre méltó tartással. Látszik, hogy tényleg a political animal-ek családjához tartozik. Ez az életeleme, ebből merít, ennek él. A kommunikációval nincs hiba: szeret sokat beszélni. Ez nem mindig öröm, mert a hosszú válasz behatárolja a lehetséges kérdések számát. Másfelől mindig a másoknak adott választ érezzük csak hosszúnak. Ha a miénkre kurtán felel, meg vagyunk sértve. Miről beszél? Persze arról, ami neki fontos. Pontosabban: arról mindenképpen. Be van kalkulálva, tudja előre a meghívott is, hogy így lesz. Mégis elmegyünk, mert azért csöpögtet olyasmit is, amiről tényleg csak ő tudhat. No meg cikket díszíteni is jól jön, ha nevét is adja az elmondottakhoz, és beírhatjuk a cikkbe, hogy ezt maga a nagy ember mondta, nekünk, ott előttünk, személyesen. Szerkesztők otthon nagyon díjazzák az ilyet. Voltaképpen egymásra utalt összekacsintás az egész. Mi tudjuk, hogy ő voltaképpen hatni akar ránk, vagy legalábbis arra, amit gondolunk. Ő tudja, hogy mi tudjuk, de azért megteszi. Bízik benne, hogy megragad bennünk valami. Mi pedig eltűrjük ezt, ha közben ki is fizet néhány egyedi információval, értesüléssel, szemponttal. Meg persze kérdezünk, és ez néha ki tudja zökkenteni. Éppen, mert szeret beszélni, és fontosnak érzi, hogy kifejtse. De azért van is annyira profi, hogy ne lépjen át olyan vonalat, amit nem akar. Tavasszal a pénzügyi válság idején a neves gazdasági lapok emberei egy órán át bombázták lényegében ugyanazokkal a kérdésekkel. Ő egy órán át mindig megállt ugyanott. Ilyenkor persze nem népszerű. Igazából szinte sohasem az. Ez is újságíró-adottság: megsértődünk, ha nem hívnak meg minket, de leszóljuk  amit és akit hallottunk, ha ott lehetettünk.

Voltál Barroso-reggelin? Tipikus kérdés az EU-csúcsok másnapján, délelőtt, amikor sorban jönnek meg a többiek. Ha voltunk, és ha haver az illető (no meg nem versenytárs), akkor ilyenkor kinyitja az ember a noteszát, és részletesen beszámol. Ami segít magunkban összegezni, miközben erősítjük (saját) sajtókapcsolatainkat. Hogy mi volt a menü? Valami finom. Többnyire erre figyelünk a legkevésbé. Pedig végső soron mi – adófizetők – finanszírozzuk ezt is. Illene jobban megbecsülni. De nekünk csak az információ kell. Megjegyzem, kollegák köréből erre még nem is kérdezett rá senki. Lehet, hogy nekik is csak az információ kell? Biztos szakmai ártalom.