BruxelLes

Az elmúlt napokban újra gyakran elővették azt a Jean Monnet-nak tulajdonított mondást, miszerint az európai integrációt a válságok hajtják előre, és az EU az ezekre a válságokra adott válaszok együtthatójától függ. Nos, ha szerencsénk van, Európában talán néhány hónapon belül lecseng a koronavírus-járvány, ami azonban sokkal inkább valaminek a kezdete lesz, mint a vége. Olyan válságok sorozatáé, amelyek – ha nem is teljesen egyforma mértékben - a világon minden országot és mindenkit sújtanak, függetlenül attól, hogy gazdagok vagy szegények, vagy hogy hol helyezkednek el a térképen. 

A Kreml keze van-e a Salisbury városában idegméreggel elkövetett támadás mögött vagy sem, édesmindegy abból a szempontból, hogy az eddigi legmarkánsabb érvet szolgáltatta Nagy-Britannia Európai Unióból történő kilépése ellen. Emlékezzünk csak! A Brexit-hívők egyik fő érve a brit nemzeti szuverenitás visszaszerzése volt.

Well, ezt a tételt elméletben már milliószor cáfolták, a mérgezéses eset azonban most a gyakorlatban is megmutatta, mennyire illúzió még egy olyan nagy hagyományokkal rendelkező és büszke ország esetében is visszanyert szuverenitásról beszélni, mint Nagy-Britannia. Eléggé gyorsan észre lehet venni ennek a korlátait, amikor egy vérszomjas medve vicsorít előtted és vészjóslóan csattogtatja az állkapcsait.

A márciusi EU-csúcson a mentálisan az EU-ból már kilépett szigetország eredetileg a Brexit-tárgyalások apropóján szerepelt volna csak a napirenden. Olyan témában, ahol 27 másik tagállam néz vele farkasszemet. A sors ehhez képest úgy rendezte, hogy Theresa May talán örök életre szóló leckét kapott abból, miért jobb az Európai Unión belül lenni, mint kívül. Ettől persze valószínűleg még nem változik meg egycsapásra a brit álláspont.

De az, hogy Theresa May kormánya a számos alkalommal lesajnált EU ”szoknyája” mögé bújt az általa méregkeverőnek tartott Vlagyimir Putyinnal szemben, mindennél jobban árulkodik a valós geopolitikai  erőviszonyokról. Jó, írjuk a britek javára, hogy nem csináltak a nadrágjukba, amikor ujjat húztak a katonailag (de gazdaságilag semmiképpen sem) talán egy súlycsoporttal feljebb lévő oroszokkal a Kreml felelősségét firtatva a példátlan merényletben, amelynek során egy, a briteknek dolgozó korábbi orosz hírszerzőt és lányát nyilvános helyen idegméreggel megmérgezték valakik.

London második szándékból azonban az Európai Unió védőszárnyai alá helyezte magát, arra kérve partnereit és egyúttal NATO-beli szövetségeseit, hogy fogják pártját Moszkvával szemben a konfliktusban. Az eredmény jobb lett a vártnál, hiszen az EU27-ek nem csak egyértelműen és feltétel nélkül elítélték a támadást, de még Oroszországra is, mint felelősre ujjal mutogattak. És ezzel még nincs vége: a tagállamok egy csoportja, a franciákat és a németeket is ideértve hamarosan orosz diplomaták (kémek) kiutasítását is elrendelheti. London és mindenki más számára az üzenet: nem vagy egyedül, számíthatsz ránk.

Putyin, Trump vagy Erdogan (mellesleg mindhárommal fasírtban van az EU), a tanulság ugyanaz: lehetőséget ad az Unió számára, hogy tagjai, vagy éppen távozó tagjai számára demonstrálja, igenis van relevanciája és hozzáadott értéke az európaiak és országaik számára, mert megvéd a nem mindig barátságos külvilággal szemben.

Az oroszok időnként korbáccsal, máskor mézesmadzaggal az EU megosztására és meggyengítésére törekednek, de ugyanezt a szándék nem teljesen idegen a vakon lövöldöző cowboy-ként viselkedő Donald Trumptól sem.

Ezzel szemben éppen a Brexit adta meg és vissza az Európai Uniónak és tagjainak az egységben az erő élményét, hiszen mindig könnyebb összefogást teremteni, ha van közös ellenfél. Emögött természetesen egyéni számítások is megbújnak. Emmanuel Macron, aki ennek a Brexit-utáni EU-nak a potenciális vezérfigurája, például Franciaország elvesztett súlyának és elvesztett német szerelmének visszaszerzésére is lehetőséget lát a Brexitben. De úgy – és ebben eltér a gaullizmustól -, hogy ezt nem az EU rovására, hanem annak épülésére teszi.

Mert minél erősebb az EU, annál erősebb Franciaország is. Nagy-Britannia pedig az Unió elhagyása után sokkal gyengébb lesz geopolitikailag és vélhetően számos más vonatkozásban is. Kár, hogy ennek felismeréséhez (ha egyáltalán felismeréshez vezet), vegyifegyvert kellett bevetni.

A magyar kormány szerdán elbukott ugyan egy csatát, de még nem veszítette el a háborút, amit a menedékkérők kötelező elosztásáról szóló tanácsi határozat, és általánosságban a kötelező menekültkvóta végrehajtása ellen visel. Ha Budapest számára az a siker mércéje, hogy akarata ellenére egyetlen menedékkérőt se kelljen a vitatott kvótadöntés értelmében befogadnia, akkor nem áll rosszul a szénája

A tagjainak a jelenleginél jóval nagyobb politikai és anyagi előnyöket kínáló valutaövezet és egy mindinkább kiüresedő „nagy” EU, azokat is elgondolkoztathatja, akik máskülönben idegenkednek az euró bevezetésétől.

Ha Kohlnak nem volt elég hálás a történelem azért, amit Európa egységéért tett, akkor Merkelnek soha nem fogja megbocsátani, ha nem él a kínálkozó lehetőséggel.

Több generáció emlékezetébe vésődött be örökre a pénteken elhunyt Helmut Kohl és a néhai Francois Mitterrand történelmi kézfogása 1984. szeptember 22-én, 70 évvel az első világháború kitörése után, a verduni vérszivattyúnál. A két államférfi időszakához nem csak a német-francia kibékülés addigi legerősebb gesztusa köthető, de az európai építkezés sohasem látott mélysége is az egységes belső piac, majd az euró létrehozásával, Németország, és végső soron Európa újraegyesítésével. Most, hogy Kohl, ez az óriás nincs többé, nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamosságokat egyfelől az elhunyt és utóda, Angela Merkel pályája, másfelől a német-francia kapcsolatok akkori és jelenlegi helyzete között. Ha szeptemberben negyedszer is kancellárrá választják, Merkel be fogja érni a nagy elődöt, aki megszakítás nélkül 16 éven át vezette Németországot és Mitterranddal együtt a saját képére formálta az Európai Uniót.

A brit konzervatívok bemutatták, hogyan lehet rövid időn belül kétszer belépni ugyanabba a folyóba. Egy évvel David Cameron orbitális tévedése után, aminek a Brexit lett a következménye, utódja, Theresa May is totálisan elszámította magát. Az előrehozott választásoktól azt remélte, hogy erős mandátumot kap a brit kilépés öncsonkító változatának, a „durva Brexitnek” a kitárgyalására. Ehelyett meggyengült pozícióban, béna kacsaként ülhet tárgyalóasztalhoz az EU-val, és alighanem búcsút inthet mindannak, amire felesküdött. Úgy látszik, hogy a brit konzervatívok kezébe nem való a kártya. Rendre befaragnak, ha 19-re lapot húznak.

Néhány napja Manchesterben ismét áldozatokat szedett a fékevesztett terror, és ne legyenek illúzióink, Európában sajnos nem ez volt az utolsó véres merénylet. Még elviselhetetlenebbé teszi a fájdalmat, hogy ezúttal gyerekek voltak a célpontok. Párizs, Brüsszel, Nizza, Berlin, London és most Manchester. Vajon hol lesz a következő?

Egy mondás szerint csak egy rosszabb dolog van annál, ha az EU-ban olajozottan működik a német-francia motor. Ha nem működik olajozottan. A múltban bevett szokásnak számított, hogy Németország és Franciaország vezetői minden egyes EU-csúcs előtt egymás között eldöntötték, hogy mi legyen jó Európának. Ez a hozzáállás joggal irritálta a többi, kisebb tagállamot. Hogy a gyakorlatban mégsem mindig érezték nagyhatalmi diktátumnak, annak az volt az oka, hogy Bonn (majd később Berlin) és Párizs gyakran szögesen ellentétes alapállásból közelítettek meg egy-egy kérdést, és ezért valahol leképezték az EU akkori sokszínűségét.

Egy jópofa twitter üzenet szerint az emberek vasárnaponként már nem a templomba járnak, hanem választani. Aztán a szavazás után imádkoznak.

Tizenkét évvel ezelőtt a holland és a francia választók az EU alkotmányos szerződésének leszavazásával adták az első kijózanító pofont az akkor még a bővítés eufóriájában élő Európai Uniónak. Ezután olyan kanosszajárás vette kezdetét, amiből Európa máig nem volt képes magához térni. A történelem furcsa igazságtételeként most éppen a hollandok és a franciák kínálják a reményt azok számára, akik még hisznek az európai eszmében, és szertefoszlathatják az EU közeli meggyengülésére és a Nyugat hanyatlására spekulálók álmait.

Eltérő értelmezések láttak napvilágot arról, hogy múlt szombaton milyen eredménnyel is zárult Orbán Viktor „beidézése” az Európai Néppárt elnökségéhez, és ennek milyen hatása lesz a CEU jövőjére. Annál is inkább, mert a megbeszélés után minden résztvevő a saját verzióját adta elő, ahogy ilyenkor szokás: „hazabeszélt”. A CEU-ügy politikai és jogi dimenziójának összefonódása is fokozhatja a zavart a fejekben, ami az ügyben aktivitást mutató pártok és intézmények eltérő szerepével függ össze.

Egy magas rangú EU-politikus egyszer úgy jellemezte a magyar miniszterelnököt, mint egy gyorshajtót, aki ha 160 kilométer/órás sebességnél lefotózzák, rögtön visszakapcsol 140-es tempóra. Persze még így is túllépi a megengedett sebességhatárt, de legalább nem megy fejjel a falnak. Az Európai Bizottság és általában az uniós intézmények az elmúlt hét évben nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a kurucos harcmodorral. Amikor nagyon felforrósodott körülötte a levegő (például két éve a halálbüntetésről szóló nyilatkozatok után), Orbán Viktor mindig kész volt engedményekre. Többnyire úgy, hogy nem kellett teljes visszavonulót fújnia.

Az Európai Bizottság megtette a tétjeit (és sokak csalódására nem a tétjét) az EU jövőjéről szóló vitában, amikor öt eltérő forgatókönyvet vázolt fel az Európai Unió fejlődésére az elkövetkező években, egészen pontosan 2025-ig. Magyar szempontból természetesen az a legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az öt opció közül melyik a legkedvezőbb hazánk számára, és milyen esély van ennek megvalósulására?

Az Európai Parlamentnek csak a javára szolgálhat, hogy egy előre lekártyázott politikai alku helyett végül tiszteletreméltó demokratikus küzdelemben dőlt el január 17-én este a házelnöki poszt sorsa. A négy szavazási kör után kivívott győzelem sokkal erősebb legitimitást adhat Antonio Tajaninak, az Európai Néppárt jelöltjének, mintha csupán „fű alatt”, egy, a szocialistákkal két és fél éve megkötött, sokáig titokban tartott írásos megállapodás jóvoltából jutott volna az elnöki székbe. De, itt nem csak Tajaniról van szó, hanem az egész intézmény, és az abban meghatározó befolyással bíró, mérsékelt politikai pártok elfogadottságáról is.

Ha a terrorcselekményekkel szemben nem is létezik 100 százalékos biztonság, az elmúlt egy hétben napvilágot látott információk alapján valószínűsíthető, hogy az eddig 35 halálos áldozatot követelő március 22-i brüsszeli merényleteket nagyobb odafigyelés, jobb információáramlás és koordináció mellett meg lehetett volna előzni.

A brüsszelihez hasonló véres terrorcselekmények száma csak töredéke azoknak az eseteknek, amelyeket idejében sikerült megelőzni Európában. Terrorizmus ellenes szakértőktől és politikusoktól gyakran halljuk, hogy 100 százalékos biztonság egyszerűen nem létezik. Szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb valahol felrobban egy bomba, vagy Kalasnyikovval ártatlan embereket mészárolnak le fanatikus szélsőségesek. 

Ha a menekültválság alakulása számos szempontból a magyar miniszterelnök irányvonalát és választásait látszik is igazolni, a válságkezelési stratégia Orbán Viktornak legkevésbé tetsző elemét eddig nem sikerült alapjában megingatni.

Pedig az elmúlt hónapokban már úgy tűnt, hogy a már az EU-n belül tartózkodó menekültek tagállamok közötti szétosztása, ismertebb nevén a „kötelező menekültkvóta” ötlete látványosan kudarcot vallott. Hiába adta áldását a tagállamok többsége (négy ország ellenkezésén átlépve) tavaly szeptemberben az ideiglenes áthelyezési mechanizmusra vonatkozó javaslatra, a két év alatt megcélzott 160 ezer menekültből mostanáig alig több mint ötszázat vettek át Görögországtól és Olaszországtól a tagállamok.

Valóban meg kell kongatni a vészharangot az Európai Unió felett, ahogy azt az utóbbi napokban egyes európai és hazai médiumok teszik? Meggyőződésem, hogy a modern Kasszandráknak nem lesz igazuk. Ahogy akkor sem volt, amikor alig egy évvel ezelőtt az euró végét jósolták. Az EU bedőlésében hívők legnagyobb tévedése, hogy optikai csalódás áldozatai. Egyébként valóban létező és valóban súlyos válságtünetek pillanatnyi hatása alá kerülve csak a jéghegy megtépázott csúcsát látják, és nem látják a felszín alatt magát a jéghegyet, amit Európai Uniónak neveznek. Alábecsülik továbbá az EU válságokkal szembeni ellenállóképességét, és a tagállamok között mára kialakult erős kölcsönös függőséget, amit az Unió testesít meg. De, az EU-t sújtó válságok természetének meg nem értése is szerepet játszik a katasztrófaelméletek terjedésében, amelyek manapság egyébként is divatosak, és főleg, az ilyen hírekre szívesen „rákattintanak” az olvasók.

A Tanúból ismert Virág elvtárs szavait idézve, „csapásokat adunk és csapásokat kapunk, az élet nem habostorta Pelikán”. Még az Európai Unióban sem az. Rég megszokhattuk már, hogy az EU tagállamai számára addig érdekes és lényeges az Unión belüli szolidaritás, amíg ők ennek a szép eszmének a haszonélvezői. Hála Istennek, Magyarország a térség más országaival egyetemben több, mint egy évtizedes tagsága során eddig többnyire az előnyeit élvezte az EU-n belüli szolidaritásnak. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy elsősorban az uniós költségvetésbe nettó befizető országok adófizetőinek pénzéből milyen sok beruházás valósult meg az utóbbi években Magyarországon. A szolidaritás azonban kétirányú utca, ami néha sajnos nem felénk lejt.

Európa a görög választásokat követő helyzet megítélésében láthatóan két részre szakadt. Az élesen megszorítás és trojka-ellenes Sziriza párt hatalomra kerülését sokan - főleg a bal- és a szélsőbaloldalon - egy gyökeres fordulat jelének, a demokrácia győzelmének és a társadalmi igazságosság eszméjéhez való visszatérésnek tekintik az európai politikában. Mások ezzel szemben attól tartanak, hogy az új görög kormány felelőtlen magatartásával veszélybe sodorja a kiigazítás eddigi törékeny eredményeit, „szabadságharcos” módjára fityiszt mutat a görög gazdaság hitelezőinek és – ahogy öt évvel ezelőtt is - destabilizálja az egész eurózónát.

Az elmúlt napokban új értelmet nyert az a korábbi kijelentés, miszerint Európa megújításához új vezetőkre van szükség. Az uniós vezetők és az Európai Parlament által az Európai Bizottság élére választott Jean-Claude Junckerről már hónapokkal ezelőtt is tudni lehetett, hogy nem igazán felel meg ennek a kritériumnak. Ha valakinek kétsége volt efelől, akkor figyelmébe ajánljuk a luxemburgi adóparadicsom természetrajzáról a nemzetközi sajtóban megjelent leleplezéseket.

Eléggé lagymatagon indult, aztán a hét közepén drámai fordulatot vett a Juncker-bizottság leendő tagjainak európai parlamenti meghallgatása. Tizenkét biztosjelölt viszonylag problémamentes átvilágítását követően szerda délután „elszabadult a pokol” amikor a képviselők gyors egymásutánban Jean-Claude Juncker négy protezsáltjának, a brit Jonathan Hillnek, a cseh Vera Jourovának, a magyar Navracsics Tibornak és a spanyol Miguel Arias Canete-nek is „sárga lapot” mutattak fel annak jeleként, hogy ilyen vagy olyan okból nem találták meggyőzőnek a teljesítményüket.

Egyesek a Rubik-kocka kirakásához, mások egy rendkívül bonyolult mátrix vagy Excel-táblázat összeállításához hasonlítják azt a kihívást, ami Jean-Claude Junckerre, az Európai Bizottság megválasztott elnökére vár, amikor megszámlálhatatlan szempont figyelembevételével megpróbálja majd felosztani a különböző felelősségi területeket a tagállamok által kijelölt biztosok között.

A sajtó és a közvélemény számára a száraz és technokrata uniós politikai döntések sivatagában valóságos oázis az az ötévenként rendszeresen elérkező pillanat, amikor új vezetőket választanak az EU-intézmények élére. Ilyenkor szabadjára lehet engedni a fantáziát, szép összeesküvés-elméleteket lehet gyártani, és még izgalomba is lehet jönni attól, ha a tagállamok egyik vagy másik jelöltön látványosan összekülönböznek. Most is javában zajlik a találgatás, hogy az EP-választásokból győztesen kikerült Európai Néppárt (jobbközép) hivatalos elnökjelöltje, Jean-Claude Juncker, vagy esetleg valaki más ülhet majd be José Manuel Barroso november elsején megüresedő székébe.

Az EU-tagság 10-ik évfordulóján számos írás foglalkozott a bővítés újonnan belépő országokra és Magyarországra gyakorolt hatásaival. De talán érdekes egy pillantást vetni arra is, hogy a 2004-ben kezdődött, majd 2007-ben és 2013-ban folytatódott keleti nyitásnak milyen következményei voltak az Európai Unió egészére nézve. Megerősödve került-e ki az EU a történelmi bővítésből, vagy éppen ellenkezőleg: azoknak lett igazuk, akik féltették a projekttől a régi közösséget? Attól tartva, hogy jóval nagyobb létszámmal, ráadásul a gazdaság és a demokrácia fejlettsége szempontjából nem azonos szinten lévő új tagokkal alacsonyabbra kell, hogy helyezze majd a lécet, netán lemondjon az ambícióiról. Az eredeti EU-t konzerválni kívánó nosztalgikusoknak ugyanakkor minden egyes bővítésnél szembe kellett nézniük ezzel a dilemmával, hiszen minden létszámnövekedés megváltoztatta az addigi közösséget.

Rohamosan közeleg az európai parlamenti voksolás napja, amelynek minden eddiginél meghatározóbb szerepe lesz az Európai Bizottság következő elnökének kinevezésében. Vagy inkább a megválasztásában. Az Európai Parlament ugyanis az EU-szerződés szövegében hagyott kétértelműséget a saját szája íze szerint értelmezve ügyes manőverezéssel elérte (legalábbis ez a szilárd meggyőződése), hogy José Manuel Barroso utódjáról az EU történetében először nem zárt ajtók mögött, hanem az európai választók demokratikus akaratnyilvánításának figyelembe vételével döntenek majd.

A NATO következő főtitkárának kijelölése ismét igazolni látszik egy régi tételt: soha nem az a befutó, aki a verseny elején annak látszik. Hivatalosan sokáig csak egyetlen politikus pályázott a dán Anders-Fogh Rasmussen helyére, akinek megbízatása szeptemberben jár le az atlanti szervezet élén. Franco Frattini korábbi olasz külügyminiszter és uniós biztos, aki azonban egy ideje már a partvonal mellől figyeli a nagypolitikát, és nem válik előnyére, hogy azelőtt Silvio Berlusconi bizalmi emberének számított. Rajta kívül a belga védelmi miniszter Pieter De Crem lobbizott még a színfalak mögött (és időnként előtt) az illusztris állásért, de ő igazi támogatás nélkül önjelöltnek számított. Hosszú időn keresztül Radek Sikorski, a karizmatikus lengyel külügyminiszter is a titkos favoritok közé tartozott, ám róla már egy ideje köztudott, hogy inkább Catherine Ashton helyére pályázik az Európai Külügyi Szolgálat élén.